A semlegesség nem jelentene új rendszerváltozást

Közzétette:

Király Zoltán vitairata

A háborúval mindig veszítünk, az egyetlen mód a győzelemre, ha nem háborúzunk.” Ferenc pápa a két második világháborús atombomba ledobásának 70. évfordulóján

Magyarország, több mint ezeréves történelmének majd fél évezredévében, a mohácsi vészt, s Buda vára 1541-es elfoglalását követően,  nem volt önálló, független, szabad ország. Évszázadok során nyögtük az Oszmán, a Habsburg, rövid időre a Német, utána évtizedekig a Szovjet birodalom uralmát. Évszázadokon át küzdöttek legjobbjaink önállóságunk megvédéséért, szabadságunk, függetlenségünk kivívásáért. A szabadság mámorító érzését csak 1989-90-ben érezhettük meg. Csoda volt. Aztán  múlni kezdett. Negyedszázad után, a megszálló szovjet csizmák helyett, manapság egy új hatalom/birodalom surranósai settenkednek magyar földön. 
Az úgy volt, hogy 1986 nyárutón levelet postáztam a pártállam öt prominens vezetőjének: MSZMP KB főtitkár, a NET (Népköztársaság Elnöki Tanácsa) elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Minisztertanács elnöke és az éppen regnáló honvédelmi miniszter részére. Az általam írtak lényege volt, hogy javaslatot kívánok benyújtani az Országgyűléshez, a Magyar Népköztársaság katonai kiadásainak l986-os szinten történő befagyasztására.(Akkor a több, mint százezres Magyar Néphadsereg honvédelmi költségvetése 33 mrd forint volt.) Ami azt illeti, a hadügyi költségvetés befagyasztására teendő javaslatom igencsak meglepte az elvtársakat. Nem úgy, miként én reméltem. A parlament elnöke telefonon rendelt föl magához Szegedről, s rendesen beköszönt nekem. „Mondja Király, maga mi a fenét akar ezzel a levéllel?!” „Semmi mást, semmi többet, Sarlós elvtárs, csak azt, s annyit, amit a levelemben leírtam”- volt a nyugodt válaszom. Erre tudomásomra adta, hogy meg se próbáljam előterjeszteni. Nem tettem meg. S úgy két évvel később súgta meg egy miniszterelnökségi főtanácsos, hogy Kádár János pártfőtikár reagálása a levelemre mindössze ennyi volt: ”Ez a gyerek vagy provokálni akar, vagy hülye.” Hogy az 1986-os katonai kiadás befagyasztásnak  akkor  még  nem volt realitása, ma is elfogadom. Hülyeség azonban nem volt, megérte volna akkor is politikai ballonként fölereszteni, lássuk miként reagál rá a Szovjetunió, Nyugat-Európa, s az Egyesült Államok. A fegyveres erők csökkentéséről, az európai államokból történő csapatkivonásokról, a katonai tömbök felszámolásáról írt javaslatomnak azonban, a ’89-90-es politikai légkörben igenis lett volna létjogosultsága. A II. világháború után, amely a történelem  legnagyobb fegyveres konfliktusa volt, eldőlt a kérdés: (Nyugat-) Európa ura az USA, ott is maradt évtizedekig a legyőzött országokban. (72 éve vannak amerikai szárazföldi, légi egységek és haditechnika Olaszországban és az NSZK-ban!) A  Kelet-európai változások, és a Szovjetunió fölbomlása után azonban joggal merülhetett volna  föl a kérdés:  vajon mi dolga van még az amerikai csapatoknak Európában.
A német újraegyesítés után a NATO – értelemszerűen? – a volt NDK területére is bevonult. A kérdőjel azért jogos, mert az egyesítéskor az is fölmerült, hogy az NSZK nem marad tagja a szervezetnek. Másfelől, további bővítésről sem esett szó egy ideig. Sőt,  Henry Kissinger, anno Richard Nixon  amerikai elnök  külügyminisztere, először még egy amolyan semleges földrajzi sávban is gondolkodott – s tett javaslatot –  Finnországtól a Baltikumig, beleértve Magyarországot is. S a későbbi nemzetbiztonsági főtanácsadó a ’90-es évek közepén is fellépett „a NATO meggondolatlan kiterjesztése ellen.”

A csatlakozási nyomás alól mi sem voltunk kivételek. Magyarország 1996. január 29-én – elsőként a volt Vsz tagállamok közül – hivatalosan is bejelentette csatlakozási szándékát a NATO-hoz. S hogy kerek legyen a dolog, a Horn-kormány 1997-ben népszavazást is kezdeményezett. Úgy módosították a törvényt, hogy a referendum akkor is érvényes legyen, ha a választásra jogosultaknak (8 millió polgár) csak több,  mint negyede szavaz azonosan. A kormány csak azért nem bukott el, mert levitték az érvényességi küszöböt, ahelyett, hogy kitartó munkával nemzeti kérdéssé emelték volna.” Itt érdemes visszatekintenünk egy valós háborús pillanatra. A 90-es évek elején kirobbant jugoszláviai háborúknak  volt egy nagy tanulsága hazánk számára: ha Szerbia nem kapitulál, akkor tán szárazföldi NATO, közöttük  akár  magyar csapatok bevetésével is,  éppen a vajdasági magyarokat sújtottuk volna. A „kisgömböc” étvágya nem  múlt, s így 2004-ben bekebelezte Bulgáriát, Romániát, Szlovéniát, Lettországot, Litvániát és Észtországot is. 2009-ben pedig Albániát és Horvátországot. S folytathatjuk a sort, hiszen az USA már 2008-ban határozottan kiállt Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága mellett, ez utóbbit illetően a 2008-as bukaresti NATO csúcstalálkozón – bár konkrét határidő megjelölése nélkül – ígéretet is tett a felvételre. S tavaly  ért véget az a ratifikációs folyamat, amelynek révén a kis nyugat-balkáni állam, Montenegró  is teljes jogú tagja lett  a NATO-nak. Az elmúlt húsz esztendő alatt, az Észak-atlanti katonai tömb, (  az Egyesült Államok ) több,  mint  ezer kilométerrel nyomult  keletebbre, az orosz határ felé. S nem kell sem geo-, sem biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy a térképre pillantva megállapíthassuk, hogy  a NATO/USA, Törökországtól Észtországig immáron körbe fogja Oroszországot.

A NATO, 2014 óta, hadgyakorlatok sorát brusztolta ki  Európában, hazánkban is, amerikai csapatok részvételével. A 2016 tavaszán-nyarán Lengyelországban tartott Anakonda fedőnevű  hadgyakorlaton 30 ezer katona vett részt, és több ezer haditechnikai eszközt vonultattak fel. Ennek a hidegháborúra emlékeztető katonai erődemonstrációnak is nyilvánvaló célja volt Oroszország megfélemlítése. A „megrettent” orosz védelmi miniszter, Szergej Sojgu viszont azt jelentette be májusban – mint arról a Reuters tudósított – hogy Oroszország   az év végére három hadosztállyal megerősíti nyugati és déli határait. 2017 nyárán 40 ezer fős NATO hadgyakorlatot tartottak Európában, amihez Magyarországon keresztül érkezett sok katonai erő, és gépjármű. Defense News- pedig közreadta: „Az amerikai hadsereg azt tervezi, hogy elrettentésként csapatokat küld Romániába, Bulgáriába, attól tartva, hogy az orosz agresszió Magyarországra, a Cseh Köztársaságra és Oroszország déli szomszédjára Grúziára is kiterjed” Ma már az Egyesült Államok nem csak tervezi, hanem, NATO „fedőnév” alatt, egyre inkább önállóan lép, s egyre nagyobb mennyiségű saját katonát és fegyvert telepít Kelet-Közép-Európába. A hét országban szétterített páncélos dandár állományából hazánkba – sajtóinformációk szerint – 50 harcjárművet, közöttük négy Abrams harckocsit és nyolc Bradley gyalogsági harcjárművet telepítettek, állandó jelleggel, a tatai laktanyába. S itt köszön vissza, évtizedek után, az 1989-es parlamenti  indítványomban írtak: ”Bárha tény is, hogy ez a „megszállás” napjainkra idézőjelbe szelídült, ám a kérdés jogos és elvi jelentőségű: lehet-e önállóságról, függetlenségről, önrendelkezésről szólni, lehet-e békés, együttműködő társadalmakat építeni akkor, ha mindez bármikor korlátozható?” Szóval, miért is vagyunk mi NATO-tagország?

Ami nem ördögtől való, sőt nagyon is megfontolandó, s szerintem megvalósítandó. Nem zárható ki akár a semlegesség sem, úgy, mint Svájc vagy Ausztria esetében. Európában újra, egyre keményebb  hidegháborús szelek fújnak,  a NATO/USA „aggaszkodik” – bennünket is nyomakodni késztetve – Oroszországnak, s a diplomáciai csatározások mellett  keményen hadgyakorlatoznak  is egymással szemben, felvonulási területté téve hazánkat is. Mi, magyarok pedig ezt, ezeréves történelmi honvédésünk, s több százados rebellis  múltunk ellenére is  elfogadva,  itt „kuksolunk” a Kárpát-medence közepén, a szovjet megszállás után  az amerikai hadsereg „gyámsága” alatt, s nem merünk szembemenni, nemet mondani ennek a, lassan a fél világra  terjeszkedő  értelmetlen háborúskodásnak. Konlúzió: „A háborúval mindig veszítünk, az egyetlen mód a győzelemre, ha nem háborúzunk.”

Ezért javaslom: Magyarország lépjen ki a NATO katonai szervezetéből, és nyilvánítsa ki semlegességét. A kormány kezdjen az Egyesült Királyság, Lengyelország és az Oroszországi  Föderáció kormányával, Magyarország semlegessége nemzetközi jogi garanciáinak megadásáról, Széleskörű szakmai és társadalmi vita után az Országgyűlés alkossa meg a semleges Magyarország/Magyar Köztársaság Alaptörvényét/Alkotmányát, amelyet majd népszavazás erősít meg. Fenti írásomat vitairatnak szánom. Érdemleges szakmai, társadalmi hozzászólást, véleményt remélek. A semlegesség nem jelent egy új rendszerváltozást. Úgy mondanám – még ha ez nem idevalónak tűnnék is – , hogy evvel új fazont szabhatunk Magyarországnak, s valóban önálló, szuverén országként élhetünk tovább. A semleges Magyarországhoz azonban illő nemzetbiztonsági, és honvédelmi stratégiát is ki kell dolgozni. Nem kerülhetjük meg tehát például az alkotmányos kötelezettségként meghatározandó általános hadkötelezettség, és a sorkatonai szolgálat bevezetését, s az önálló Határőrség újbóli felállítását sem. Valós függetlenségünk megvédése érdekében tehát elengedhetetlen egy erős nemzeti hadsereg felépítése, s a honvédség ehhez igazodó jelentős fejlesztése.

Király Zoltán volt MDF-es képviselő. A rendszerváltás környékén volt ismert politikus, tévés személyiség.

Megjelent az A Hazában (ahaza.blog.hu)