Mi a baj az államelnökkel?

Közzétette:

Romániának a rendszerváltozás után csak rossz államelnökei voltak. Ion Iliescu történelmi szerepe, a mainál összehasonlíthatatlanul kuszább körülmények között meghozott döntései, tévedései még nehezen értékelhetőek, súlyosan nyomnak a latban a kisajátított forradalom halottai, a bányászinváziók és az 1990-es marosvásárhelyi események. Mindegyikben fontos szerepet játszhatott a Securitate, amely Virgil Magureanu vezetésével hónapok alatt új erőre kapott, az erőszervezetek visszanyerték befolyásukat.
A civil szférából érkező, egyetemi rektor Emil Constantinescu elnökségével megkezdődött Romániában is a demokratikus politikai váltógazdaság, miután a Nemzeti Parasztpárt győzelemre vezette a jobboldalt. Történelmi jelentőségű, hogy ekkor került először kormányra a magyar érdekképviseleti szövetség. Megkezdődhetett a csatlakozás előkészítése a nemzetközi intézményrendszerbe. Constantinescu mégsem lett sikeres államfő, mandátuma végén keserűen állapította meg, hogy legyőzte őt „a rendszer”. A rendszer egyértelműen a szolgálatokat jelentette.
Évszázadunk első éveiben Ion Iliescu harmadik, utolsó elnöksége, az Adrian Nastase kormányfővel alkotott párosának működése viszonylagos stabilitást eredményezett (s nem mellékesen mindmáig legjelentősebb előrelépéseket a romániai magyar közösség jog- és esélyegyenlősége szempontjából), sínre helyezte az ország euroatlanti és uniós csatlakozását – következhetett (volna) az igazi demokratikus fellendülés korszaka.
Azzal a váratlansággal és kiszámíthatatlansággal azonban, ami azóta a világpolitikában is kezd inkább szabállyá, mint kivétellé válni (s már alig tűnik fel, ha magas állami vezetők egyik nap bekenik egymást szarral, majd másnap összeölelkeznek, ha a világ nagyhatalmainak alapvető fontosságú megállapodását egyikük a közösségi hálón rúgja fel repülőgépről), 2004-ben Traian Basescu volt hajóskapitány lett Románia államfője. Azóta is vitatkoznak rajta, hogy a forgatókönyvet az amerikaiak írták-e, s a titkosszolgálatok hajtották végre, vagy pedig voltak más tervezők és szervezők is…
2005-ben pedig megkezdődött az olyan, amilyen, de alakulgató román demokrácia és jogállamiság szisztematikus lebontása. A „játékos”, értsd az alkotmányt semmibe vevő, a hatalmi ágakat egymás ellen uszító, a kormányt, az alkotmánybíróságot maga alá gyűrő, a parlamentet tönkresilányító voluntarista szörnyeteg az igazságszolgáltatás megszállásában, politikai fegyverré alakításában Monica Macovei igazságügyi minisztert használta fel fő cinkosául. Durva alkotmánysértései miatt Traian Basescut a parlament kétszer is felfüggesztette, külföldi (amerikai és európai néppárti), valamint belföldi (főleg titkosszolgálati) támogatással mindig megúszta, ugyanúgy, ahogy korrupciós ügyeinek, törvénysértéseinek sorozatát is. 2009-ben – nyilvánvaló választási csalás nyomán – újraválasztották.
2014-ben sokan fellélegeztünk: ennél rosszabb nem jöhet. Traian Basescu rendszere, annak szelleme azonban a palackból kiszabadulva tovább fokozta rettenetet a titkosszolgálatok és az igazságszolgáltatás egybeszövődésével – és ezekben a napokban nyilvánvalóvá vált, hogy történhet még nagyobb baj is. Az Alkotmány és az Alkotmánybíróság megkérdőjelezése.
Klaus Iohannis ugyanis nemhogy nem „felügyel az Alkotmány betartására és a közhatóságok megfelelő működésére”, nem „gyakorol közvetítési funkciót az állam hatalmai között, valamint az állam és a társadalom között”, ahogyan az alaptörvény előírja, de már eddig is nem egyszer alkotmányt sértett, most pedig – amennyiben nem hirdeti ki a Korrupcióellenes Ügyészség főügyészének, Laura Codruta Kövesinek a visszahívására vonatkozó alkotmánybírósági döntést – „példa nélküli precedenst teremt” a jogállamiság megsértésében, ahogyan Tudorel Toader igazságügyi miniszter, egyetemi rektor, maga is volt alkotmánybíró fogalmazott.
De van nekem Klaus Iohanisszal „külön bajom” is. Persze elgondolkoztam: vajon nem befolyásolnak személyének, habitusának és akcióinak a megítélésében az előítéleteim? Siebenbürgen egyik Szeben megyei kisvárosában születtem és cseperedtem fel, ezek az előítéletek a magyar-szász „együttélés” rossz tapasztalataiból is fakadhatnak, de itt az egyéni sorsom és képletem természetesen nem részletezhető.
Iohannis politikai ellenfelei néha megemlítik, hogy a Romániai Német Demokrata Fórum (Demokratisches Forum der Deutschen in Rumänien): a romániai németek két világháború közötti nemzetiszocialista vétetésű alakulatának a jogutódja, meg hogy Klaus Iohannis szülei, rokonai jóideje Németországban élnek – mindezt én nem tartom feltétlenül mérvadónak, inkább sanda célozgatásnak, bár azt nehezen képzelem el, hogy hasonló esetben az RMDSZ egyáltalán létrejöhetett volna…
Szempontunkból az sem feltétlenül fontos, bár különben felháborít, hogy a kisebbségi származású elnök, aki a magyarok nagy részének szavazatait is beseperte, egyáltalán nem érzékeny az erdélyi magyarság gondjaira, a minket ért sorozatos jogsértésekre. Végül is románnak vallja magát, s azt is tudjuk, hogy mit tesz olykor a bizonyítási kényszer.
Nem érdekelnek a kifejezésbeli, egyre sűrűbb hibái, szótévesztései, ahogyan nem érdekelnek ezek a miniszterelnök asszony esetében sem, hadd figurázzák kéjjel táboraik a másik „gyöngyszemeit”. Csodálkozni fognak, de nem érdekel, hogy pártpolitikusként működik vagy működtetik őt, és egyáltalán nem az egyensúly őrzője. Bár természetesen ez is alkotmányt sért: hogy engedélyezetlen tüntetésen vesz részt a kormány ellen, hogy kedvében jár egy „ellenállási” mozgalomnak, amely náci jelszavakat és jelképeket használ, hogy semmibe veszi az ártatlanság vélelmét – és még sorolhatnám ennek a tehetségtelen embernek az ostobaságait, aki ünnepélyes bárgyúsággal viseli a túl nagy kalapot, amit valakik a fejére tettek.
Hanem az álnokságát nem tudom megbocsátani neki. Ezt a sok cinikus kijelentése közül az utolsóval és az elsővel példázom. A minap kijelentette, hogy ő „nem megsérti az alkotmányt”, hanem „őrködik az alkotmány betartásán” – olyan nyomatékosító hangsúllyal, mintha neki magának, az „őrnek” nem kellene alávetnie magát mindannak, amit az Alkotmány előír, illetve az Alkotmánybíróság döntései statuálnak. Ez az a kő, amit egy bolond beledobott a tóba, és most száz okos töri a fejét, hogyan szedje ki onnan.
Amikor még elnökjelöltként megkérdezték tőle, hogyan gazdagodott meg, miből vette az első házát (ugye „az első millió”…), Iohannis azt mondta, különórákból, és hogy azok a pályatársai, akiknek ez nem sikerül, „pechesek”. Nos, én is voltam középiskolai fizikatanár (ugyanott, Kolozsváron végeztünk, ő tizenöt évvel utánam, voltak közös tanáraink), de pechesnek már csak azért sem tartom magam, mert sose vetemedtem arra, hogy a tanítványaimtól a saját tantárgyamból adott különórákért pénzt kérjek. Azt meg biztosra veszem, hogy még Szebenben sem lehetett évről évre annyi igénylő a fizikai különórákra, hogy abból házat lehessen venni.
Végül egy kihagyhatatlan poén, az önkéntelen humor aranykönyvébe való. Emlékezetes, hogy a Kövesi-ügy megoldását halasztandó Iohannis azt nyilatkozta: addig fogja az alkotmánybírósági döntés indoklását olvasni, amíg megérti. És olvassa, és olvassa, bújja és betűzi azóta is. Tegnap pedig egy oktatási jelentés bemutatásán mélységes aggodalmának adott hangot, mert Romániában erősen megnőtt a funkcionális analfabéták száma. Hát ez tényleg baj.

Ágoston Hugó

(erdélyi magyar író, újságíró)

Kép Klaus Johannis felolvasásra készül