Hatvan évvel később

Közzétette:

Vásárhelyi Mária
Hatvan évvel ezelőtt, 1958. június 16-án hajnalban végezték ki az 1956-os forradalom vezetőit; Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. A pert teljes titokban, a nyilvánosság kizárásával folytatták le két nap alatt, az ítéletekről és azok azonnali végrehajtásáról másnap tájékoztatták a közvéleményt. A vádlottak előtte több mint egy évet töltöttek magánzárkában, teljes elszigeteltségben, néhány négyzetméteres cellákban, amelyben az ablakot bemeszelték és mindössze egy 25-os villanykörte jelentette a világosságot. Semmiféle kapcsolatuk nem volt sem egymással, sem a külvilággal. 
A Nagy Imre per további két vádlottját már korábban meggyilkolták. Losonczy Géza államminisztert – aki éhségsztrájkot folytatott a börtönben – már az előző év decemberében megölték, kényszertáplálás során, Szilágyi József perét pedig elkülönítették a többi vádlottétól,mivel Szilágyi semmiféle együttműködési hajlandóságot nem mutatott vérbíróival és attól féltek, hogy megtörhetetlen ellenállása, fékezhetetlen igazmondása szétveri azt a pernek nevezett színjátékot, amelyet a szovjet és magyar elvtársak jó előre kitaláltak. Szilágyi a bíróság előtt mindvégig tagadta bármiféle bűnösségét, vérbíráknak nevezte az ügyében eljáró testületet, hitet tett a forradalom és a magyar nép iránti rendíthetetlen elkötelezettsége mellett. „… ha októbernek nincs más jelentősége, nincs is más eredménye, csak annyi, hogy megmutatta, hogy a magyar nép, Rákóczi, Kossuth, Petőfi mit tett, a zsarnokságnak szocialista mezbe öltöztetett válfaját sem hajlandó eltűrni, hanem szabadságáért és hazája függetlenségéért felkelni és életét áldozni, már ez is óriási, véleményem szerint történelmi jelentőségű dolog.” 
Először Losonczy és Szilágyit, később pedig a per másik három halálra ítélt áldozatát is jeltelen sírokban hantolták el. A hajnali kivégzés után a tetemeket a börtön udvarán kátránypapírba burkolva, drótokkal átkötve egy deszkákból összetákolt koporsóba tették, a koporsókra hatalmas szeméthegyet kupacoltak, hogy senki nem tudja, mi nyugszik alatta. A koporsók évekig ott hevertek a börtönudvarán, majd – több mint két évvel később – egy éjszaka átvitték ezeket az Új köztemető egy elhagyatott, senki által nem látogatott, eldugott szegletébe, amelyről azt gondolták, hogy arra a madár sem jár. A három holttestet tartalmazó deszka koporsót két előre megásott gödörbe dobálták be, olyan helyre, amelyről azt gondolták, hogy senkinek nem lehet gyanús. A börtön hivatalos jegyzőkönyvébe álnéven jegyezték be, hogy kiknek a tetemét rejti a titkos sírhely. A hetvenes években ezen a napon mégis egyre többen jelentek meg a jeltelen sírok környékén, virágot hoztak és próbálták azonosítani a mártírok sírhelyét. Minden lépésüket a bokrokban megbúvó éber tekintetek kísérték, szorgosan jegyzeteltek, bántani azonban már nem merték őket. Aztán jött a rendszerváltás, és a kivégzettek hozzátartozói és bajtársai elérkezettnek látták az időt, hogy követeljék a meggyilkoltak tetemeinek kihantolását és a nekik kijáró végtisztesség megadását. A kihantolás hetei borzalmasak voltak, rengeteg szenvedést okoztak a hozzátartozóknak és a barátoknak is. Ugyanakkor felemelőek is, hiszen mindannyian életük egyik legfontosabb feladatának tekintették a hallottaik eltemetésére vonatkozó ősi parancs beteljesítését. A kihantoláskor derült ki, hogy az egyik koporsóba Nagy Imrét, a másikba Malétert és Gimest helyezték, arccal lefelé, ahogyan az árulókat szokták eltemetni. A hórihorgas Maléter lábát eltörték, mivel nem fért be a koporsóba. 
1989. június 16 került sor az 56-os mártírok újratemetésére. Ezen a napon egy ország tisztelgett a 203 kivégzett áldozat emléke előtt. Katartikus pillanatok voltak annak ellenére, hogy pontosan lehetett tudni, hogy a gyászoló tömegben a Damaszkuszi úton ott tolonganak a Saulusok és Paulusok egyaránt. A lökdösődés már korábban megkezdődött, a pártállam mindenféle rendű és rangú kiszolgálói mosták hónapok óta szennyesüket a patakokban. Nem kevés sikerrel. De hát a rendszerváltások már csak ilyenek; nehéz elkülöníteni a búzától az ocsút. Vagy ha mégis sikerül, akkor is újra összekeveredik – és amint a történelmi példák mutatják – utóbb újra az ocsú kerekedik felül. 
Az újratemetés emelkedett pillanatai után néhány évvel megkezdődött a harc 56 örökségéért. 
Ma ott tartunk, hogy a hivatalos történetírás teljesen kiradírozta ebből a történelemből többek között a forradalom vezetőit és az elmúlt évben 15 milliárdot költöttek el adófizetők pénzéből arra, hogy a kormány beleverje az emberek fejébe a saját hazug történelmi narratíváját a forradalomról. És június 16-án azért tüntet egy maroknyi csoport a Vértanúk terén, hogy Nagy Imre miniszterelnök szobrát ne távolítsák el onnan. Az 56-os emlékév a mártírokra való emlékezés helyett a hazugságok éve lett, Nagy Imre helyett a notórius hazudozó Dózsa Lászlóról szólt. No meg arról, hogy a hatalmas pénz felett diszponáló és megemlékezéseket celebráló Terror Háza Múzeum igazgatója, Schmidt Mária mára odajutott, hogy a bíróságon próbálja bebizonyítani, hogy olyan világban élünk, ahol ha ő hazudik, akkor azt a bíróság is köteles szentesíteni. Szerencsére nem így történt! (Egyelőre.) Ha ő azt állítja Pruck Pálról, hogy ő Dózsa László, akkor ez így is van. És ha ennek azaz ára, hogy a sárba tapossa a pesti srác emlékét, porig alázza a nyilvánosságban Pruck leszármazottait és megfenyegeti vagy kirúgatja azokat a történészeket, akik kiállnak az igazság mellett – neki ez is megéri – a mi pénzünkön. Sőt. Direkt kapóra jön a botrány, hiszen ez is a hazugságot vési mélyebbre az emberek fejében. Az ítélet már senkit nem érdekel. 
Eörsi István nemcsak költő, drámaíró, fordító és a XX. századi magyar sajtótörténet egyik legkiválóbb publicistája, hanem rendkívül bátor ember is volt, aki a jövőbe látott. Halála előtt néhány hónappal ezt írta egy publicisztikájában Schmidt Máriáról: “közéletünk jobboldalának legzüllöttebb figurája…történelemhamisításra specializálódott üzletasszony ….bizniszértelmiségi, pártholdudavaronc”. A pert Eörsi elvesztette, (Schmidt még a halála után is perelte) pedig azóta sem sikerült találóbban és kimerítőbben jellemezni a Terror Háza igazgatónőjének tevékenységét és jellemét.
És nem sikerül jobban jellemezni a kort sem, amelyben élünk; ahol a “történelmet” Schmidt Mária írja Dózsa László közreműködésével, néhány demokrata pedig azért tüntet, hogy a sok gyalázat után legalább Nagy Imre szobrát ne távolítsák el a Vértanúk teréről. És el fogják tüntetni, mert mint tudjuk a történelmet a győztesek írják. És nálunk most ez a kapzsi, hazug, a hatalmi és a pénzéhségbe beleszédült, gátlástalan, nemzetrontó csürhe a győztes.