Megnyitom a Pride-ot

Közzétette:

Lakner Zoltán
Az utóbbi időben meglepődöm magamon, hogy miket csinálok. Például pénteken megnyitom a Budapest Pride-ot. Kicsit izgulok, mert soha életemben nem nyitottam meg még semmit. Ha esetleg elrontom, ott maradunk majd összezárva, mint egy Buñuel-filmben.Biztos, hogy érdemes volt vállalni, már csak azért is, mert Heller Ágnes és Esterházy Péter társaságába kerülhetek. De nem csak emiatt.Ahogy látom, az elmúlt években – évtizedekben? – a legtöbb ember tűrésküszöbe a magasba emelkedett. Olyan dolgokat fogad el normálisnak, amelyek a szabadságát, az egzisztenciáját, a magánügyeit fenyegetik. Igazán nem vagyok egy mozgalmár alkat, de bennem mégis inkább ellentétes hatást váltottak ki ezek a változások: egyre lejjebb kerül az ingerküszöböm és egyre kevesebb dolgot vagyok hajlandó elviselni.
Sok egyéb jelenségen felül a legrosszabbul a moralizáló fölényeskedést élem meg olyanoktól, akik a szabadság, a biztonság, az egyenlőség, a szolidaritás és a hatalom átláthatóságának tagadásából és megszüntetéséből építenek rendszert. Értem, hogy törekvéseik igazolására vetnek be erkölcsi kategóriákat, ám éppen ettől válik ez az egész minősíthetetlenül hazuggá és képmutatóvá. Lehet a politikai célszerűség oldaláról vizsgálni az egyre terjedő megbélyegzést, nyilván kell is, de állampolgárként ezt senki sem köteles csendben elviselni.
Mondják, érzékeny téma az LMBTQ. A szabadságot amúgy pártoló politikai erők se nagyon tudják, hogyan nyúljanak hozzá. Jelzem, időnként azt se nagyon érzékelik, mit lehetne kezdeni a szegények, a romák, a hajléktalanok (és még sorolhatnám) ügyeivel. Sok a gond, sok a macera. Csak akkor ne csodálkozzunk, ha nem marad se téma, se támogató, s hogy a sok beszéd a szabadságról és a biztonságról üres marad. Abban is biztos vagyok, az ország bajait nem a kéjjel szidalmazott politikai korrektség okozza. Az ugyanis nem a problémák “nevén nevezését”, hanem az emberek megalázát akadályozza meg.
De most nem is erről szerettem volna írni. Nem tudom, hogy az egyes homofóbokat a saját életükkel – benne a saját nemi szerepükkel – való elégedetlenség, az elfojtott vágyak, a masszív ostobaság vagy a vegytiszta gonoszság vezeti-e. Mondjuk azért bizonyos esetekre vannak ötleteim, de tényleg mindegy. Az se nagyon foglalkoztat, mitől melegek a melegek: a melegség megélése mindig jobban érdekelt, mint a magyarázat.Nem kerestem felmentést saját magamnak sem, mert nincs mire. És nem kerestem a “vallomás”, pláne “bevallás” lehetőségét sem, mert nincs elszámolnivalóm ez ügyben senkivel. Élem az életem, melegként, családban, mert nekem így jó. Nem egy nagy dolog. Nem bujkálok. Szerintem rendben van, ha másnak másként jó. Ahogy látom, sokak kellemetlen hobbija mások életében turkálni; ha valaki “aberráció” után kutat, inkább errefelé keresgéljen.
Hogy most mégis szóba hozom magam, annak az az oka, hogy szép lassan eljutottam a pontig – lehetett volna ez korábban vagy később is -, hogy azért legalább annyit mondani kellene: hé, itt engem is sértegetnek! Nem fogok a fal mellett osonni azért, mert képmutatók papolnak erkölcsről és pont beleesek a szórásba.
Meggyőződésem, hogy a heteró nőknek és férfiaknak, meg az LMBTQ bármely betűjéhez tartozóknak egyaránt joguk van arra, hogy szeretetben és békében éljenek, anélkül, hogy mások ítélkezésétől, pláne bántalmazásától kelljen tartaniuk. Joguk van megmutatni önmagukat, büszkének lenni önmagukra. Mi több, szerintem joguk van a törvényes kapcsolatra, családra és annak jogi védelmére is.
Nyilván nem lesz könnyű, de ezután sem szeretném a nyilvánosság elé tárni a magánéletem – ellentétben egyes kereszténységre, családra és erkölcsre visszakézből hivatkozó politikusokkal (nem mellesleg ugyanők azok, akik egy-egy bulvárriport után a bulvárt ostorozzák). Nem leszek másmilyen, mint eddig. Egykor sok időmbe telt megtalálni önmagam, nem kezdem elölről 🙂
Mégis fontos volt legalább ennyit mondani, hogy arra biztathassak: nem kell a sértéseket eltűrni. Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki magadért.