Hétvégi történet

Közzétette:

Frank Iván

Szép, nyári esteken, többnyire hétvégén, gyakran iszogattunk a barátaimmal egy kellemes kerthelyiségben, és, ahogy az lenni szokott, egy idő után mindenki előállt valamilyen történettel. Naná, hogy katonatörténeteket is kellett hallgatnunk, hiszen a mi korosztályunk még abban a szerencsében részesedhetett, hogy magára ölthette az akkor még olajzöld szerelést, fejébe nyomhatta casztro-sapkát, lábára rángathatta a surranót. Ilyet bezzeg a most felnövő generáció nem élhet át. Nem tudja, mit veszít. Ahogy azt az alábbi történet is bizonyítja, amit, nevezzük őt így, Barok Tamás barátom mesélt el.
2. történet Katonadolog

Katonaidőm második évét tartalékos növendékként tengettem egy kisváros helyőrségében. Érettségi után, tartalékos tiszti kiképzést kaptam, és két év elteltével tartalékos tisztként szereltem le. Aki hasonló cipőben járt a seregben, az pontosan tudja, hogy ilyen helyzetben az ember leginkább az unalmat próbálja elűzni. No, nem nyelvtanulással, nem önképzéssel, hanem kedélyes bajtársi ivászatokkal, csajozással igyekszik múlatni az időt. Akárcsak én. A történetem szenteste kezdődött, karácsonykor.Parancsnokom, tetézve korábbi szívatásait, baráti gesztusként az ünnep első napjára zászlóaljügyeletes-tiszti szolgálatba osztott, így az ünnepeket a laktanyában kellett töltenem. „Maga úgyis messze lakik, megkímélem a hosszú utazástól” – szellemeskedett.
Szentestén a laktanyabéli haverokkal, akik nem utaztak haza, végigjártuk a kisváros összes presszóját, krimóját, végül a vendéglőben kötöttünk ki, ahol iszonyatos mennyiségű matrózfröccsöt (korsó sör, egy deci rum) gurítottunk le, amitől ugye az ember bizonyos mértékig amnéziás lesz. Homályos emlékeim persze vannak, például, hogy a tányérsapkámat egy spárgára kötöttem és húztam magam után, ami nem szép cselekedet egy hadfitól. Arra is emlékszem, hogy Alex haverom éjjel fél egykor moziba akart menni a csajával, akitől egy plüssmacit kapott karácsonyra. Tódor mindenáron verekedni akart a határőrökkel, akikkel folyamatos versengésben voltunk a helybéli jobb muffok kegyeiért. Szóval meglehetősen beindult állapotban mentünk vissza a laktanyába.
A növendékek külön szobát kaptak a zászlóalj körletében. A szoba arról a folyosóról nyílt, ahol a századirodák, a raktárak voltak. Bementünk a szobánkba, amit egyébként körletnek kellett neveznünk, és szilaj állapotunkban nekiláttunk garázdálkodni. Előbb párnacsatát vívtunk, majd súlyzózni kezdtünk, de csak addig jutottunk, hogy szétszórtuk a súlyzó tányérjait. Valahonnan előkerült néhány Kalasnyikov is, szerencsére lőszer nélkül, amikkel partizánosdit játszottunk, aztán szétdobáltuk, majd az egyik srác, ki tudja miért, a padlóra öntötte a vaskályhából a hamut, megpróbált begyújtani, de nem sikerült, ellenben sikerült a papírt, a fát és a szenet egyenletesen szétteríteni a földön. Alex meg, ki tudja miért, a plüssmaciból varázsolta elő az afrikot, és nagy gonddal szórta szét az ágyakon, miközben valami karácsonyi dalt gajdolt. Ezek után ittunk még egy nyelet rumot, majd eszméletünket vesztettük.
Másnap, karácsony első napján, korán reggel a többiek elhúzták a belüket a laktanyából, ki-ki ment a csajához ünnepi kajára, csak én maradtam, mert szolgálatba léptem.
Nagy nehezen embert faragtam magamból, beöltöztem harci díszbe, jelentkeztem az ezredügyeletes tisztnél, majd visszaballagtam a zászlóaljhoz. Gondoltam, szolgálat ide, szolgálat oda, hunyok egyet, ebédig csak nem történik semmi.
Alig tettem le a fejem, velőtrázó üvöltés hangzott: „Előljáró! Zászlóalj vigyázz!” Mint a mérgezett egér ugrottam ki az ágyból, gyorsan bezártam szétdúlt szobánkat, rohantam végig a folyósón. Nem tévedtem, az elmebeteg zászlóaljparancsnok hagyta ott a családját karácsonykor egy kis szívatás kedvéért.
Jelentkeztem, ő meg közölte, hogy körletszemlét tart a századoknál. Mentem mögötte, szerencsére minden rendben volt, az ágyak, a stokik „elvágólag”, semmibe nem tudott belekötni. Már azt hittem, megúsztam, amikor megállt a szobánk ajtaja előtt. „Na, nézzük a növendék urak fészkét!” Bennem megállt az ütő. Elkezdtem valamit hablatyolni, hogy a kulcsot valaki elvitte, de ő hajthatatlan volt, a naposnál meg volt tartalékkulcs. Ki kellett nyitni a szobát.
A parancsnok belépett, én csak azt láttam, hogy először elsápadt, aztán a nyakától elkezdett vörösödni, majd elordította magát: „A kurva életbe, tíz éve vagyok katona, de ilyent még nem láttam!”
Aztán jött, aminek jönnie kellett. A szilvesztert is a laktanyában töltöttük, természetesen a legszemetebb szolgálatokba osztott be bennünket. Nekem, mert ügyeletes tiszt voltam a történtekkor, külön jutalommal kedveskedett. Januárban öt napra fogdába utalt, és különös kéjjel velem töltette ki a saját fogdapapíromat. Amin az állt, hogy másnap kell a hadosztály tiszti fogdájába utaznom a megyeszékhelyre. Nagyon nem is bántam, mert a tiszteknek amúgy valami továbbképzésre kellett utaznia, amihez nem sok kedvem volt.
Reggel bevonatoztam a városba, megkerestem a tiszti fogdát, ahol egy törzsőrmester volt az ügyeletes. Elvette a papíromat, majd azt kérdezte: „Be vagy jelentve?”
Néztem rá, mint egy hülye. „Nem vagy bejelentve, mehetsz vissza, mert nincs hely.” Azonnal kapcsoltam, mondtam: „Oké, akkor írd alá, hogy itt voltam.” A srác aláírta, lepecsételte, én meg kisétáltam a januári verőfénybe.
Néhány métert mentem, amikor valaki hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam, a zászlóaljparancsnok felesége volt, jól ismertem, többször beszélgettünk a tiszti klubban. Nálam néhány évvel idősebb, nagyon jó nő volt, legalábbis katonai mércével. Beszélgetni kezdtünk, aztán azt mondta, hogy „Mit állunk itt, ha van ideje, menjünk fel hozzánk, főzök egy jó kávét.” Néztem a csajt, az embert nem szokták csak úgy, délelőtt kávézni hívni, főleg, ha katona, egy lakásba, ahol minden bizonnyal kettesben leszünk. Tudtam, hogy a férj jó messze van, ott mereszti a seggét a továbbképzésen, így aztán egyből kötélnek álltam.
A kávézásból pezsgőzés lett, a pezsgőzésből olyan mértékû szeretkezés, amilyent én még nem pipáltam. A parancsnok feleségének csodálatos teste volt, puha, érzéki szája, amivel minden zeg-zugomat bekóborolta, én ízlelgettem illatos bőrét, csókoltam minden porcikáját. Szemérmes fiú voltam, de az a nő minden gátlásomat feledtette. Volt még mit tanulnom a szerelem mûvészetében, és azt hiszem, ő volt a legjobb tanárom. Kedvesen visszafogott, ha éppen neki akartam menni, mint az egyszeri ember az anyjának. Visszafogott, ha siettem, megmutatta, hogy tegyem, ha durván markolásztam. Már nem is emlékszem, háromszor-négyszer jutottunk el a csúcsra kora délutánig, amikor szedelőzködni kezdtem. A csaj marasztalt, de én el akartam érni a délutáni vonatot, amivel hazautazhattam. Így aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól, megfogadtuk, hogy amint lehet, ismételünk. (Így is lett később.)
Én pedig még négy napot töltöttem otthon a fogdapapírommal a zsebemben. Visszaérkezésemkor jelentkeztem, és átnyújtottam a szabályosan aláírt, lepecsételt okmányt a zászlóaljparancsnoknak. A százados kárörvendőn vigyorgott: „Na, jó volt, növendék?” „Jelentem, sose legyen rosszabb.” – harsogtam katonásan, ő meg azt hitte, csak tréfálok.