Verseny a javából | Armel operafesztivál 2.

Közzétette:

Bedő J. István

Dejan Despić: Adok-papok /
Armel Fesztivál | Müpa

Az Armel kortárs operafesztivál unikum Európában – és joggal, hiszen maga az előválogatás is nemzetközi, a vége felől nézve pedig középen ott van az előadás – magyar pályán a Müpában, a bécsi helyszín a bájos Augarten sarkán álló MuTh-tal (Musiktheater). Az újvidéki (Novisad) Szerb Nemzeti Színház hatalmas apparátussal jött Budapestre. Az Adok-papokprodukciónak tucatnál több a főszereplője (szólójogos operaénekes) és legalább háromszor ekkora a kórus tömege. A vendégjáték alkalmából Dejan Despić operája került színre. Eredeti címe Cira és Szpira (Pop Ćira i pop Spira) volt, a komponista Stevan Sremac százhúsz évvel ezelőtt írt történetét dolgozta át operává. Dalszínházi mű ugyan, de népoperára tessék gondolni, olyasmire, amilyent Schikaneder rendelt Mozarttól, és amiből a világsikerű Varázsfuvola lett. Persze a Varázsfuvola librettója az évszázadok során levetkőzte bakugrásait, kimaradtak belőle a cselédkorzó röhögéseit és álmélkodását előhívó betétek (lásd az Amadeus idevágó jeleneteit). Ennek a most látható darabnak a szerzőjét „páratlan humoráról ismert zentai íróként” aposztrofálja a műsorlap – és bizonyára nem is téved. Kellő tálalásban megmosolyogtató tud lenni a történetecske a tehetős falucskával, amelyik két pópát is el tud tartani (családdal, cseléddel, eladósorban lévő lánnyal). A konfliktus szekéren érkezik: új tanító, aki teológus, ráadásul maga is kántorhangú, csinos – és nőtlen. A viszálykodást a pópánék intézik, ki tudja megfogni a legényt vőnek. A papok a vetélkedés mellékszereplőiként összeverekednek, foghullásig. Végül mindkét lány párra talál: hepiend.
A sztori tehát egy Mikszáth tollára illő, mellékszálnak való anekdota. Kétfelvonásos színrevitelig duzzasztani: meglehetős félreértés. Legalábbis a 21. század elejéről, nagyvárosból nézve. Nem zárom ki ugyanis, hogy amin a 19. század végi olvasó a térdét csapkodta („Ej, Pero, de jól megadta nekik!”), sőt: ha Bácskában, Bánságban ma hallgatják/nézik, azon ma is nagyokat derülnek. Tehát a hiba bennem, a befogadóban lehet. (Érdekes, hogy Boccaccio kevésbé borsos novelláinak frissessége az időtávlat ellenére sem tűnik aszalódottnak.)Adokkapok2
Az újvidéki és belgrádi színészek játéka kellően karikírozott ahhoz, hogy ne vegyük realista színdarabnak – holott a szerző, korát tekintve, a realista mezőny tagja volt. A kocsis szerepében az Armel Opera Festival énekversenyének döntőse, a román származású francia tenor, Antonel Boldan tündöklik,  igazi versenytársa a kackiás bajszú tanítónak, aki szép világos, nőbódító szólamokkal és hanggal csábít. Ezt ugyan ellensúlyozza a rendezői ötlet, hogy a tanító úr született bunkó (szürcsölve zabál, és iszik mint a kefekötő), jó modort sosem tanult, közhelyeket annál inkább. No, ez az ábrázolás Sremac humora.
Ha igazi történet lenne az Adok-papok, a tanítót baritonra írják. Ami a zenét illeti: Despić ezt az alapvetően prózai művet szinte végig énekbeszédbe írta. Ettől nagyon kortárs lett, csak éppen nagyon fárasztó, viszont mérsékelten élvezetes. (Míg például Rufus Wainwright hasonló kidolgozású, tavalyi Prima Donnája igazi zenedráma lett az öregedésről.) Igazságtalan lennék, ha nem szólnék arról, hogy a két fő sz*rkeverő (a két pópáné) kiemelkedően jó volt, és nagyon szép kórusműveket kapott a jókora vegyes kar (dramaturgiailag a falu népe), olykor az események kommentátoraként, máskor meg takarásában át lehetett rendezni a színpadot.Összességében tehát kaptunk egy gyenge szüzsét, nyomokban humort, egy nehéz szólamokkal kipitykézett, nem túl izgalmas muzsikát, és némi népszínművi színreállítást. Viszont mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi a kortárs opera friss hajtásaira, Újvidéken (vagy Belgrádban) nézze meg Despić művét, hogy megtapasztalja: a saját közönsége mekkora lelkesedéssel fogadja.Az erről szóló beszámolókat előlegezett örömmel várom.

Fotók: Kállai-Tóth Anett