Hétvégi történetek: Szikét ide!

Közzétette:

Frank Iván

Szép, nyári esteken, többnyire hétvégén, gyakran iszogattunk a barátaimmal egy kellemes kerthelyiségben, és, ahogy az lenni szokott, egy idő után mindenki előállt valamilyen történettel. A kerthelyiség ugyan nem minősíthető kocsmának, de a kocsmák szabályzata itt is érvényes. Ha mesélsz, felkészülhetsz arra, hogy a hallgatóid abban a pillanatban lehurrognak, ha unalmas, száraz, érdektelen történettel állsz elő. A következő történetet, amit, nevezzük őt így, Takács István barátom adta elő:
Nem eget-verő nagy műtét, ha valakinek kiveszik a vakbelét. Különösen akkor nem tűnik annak, ha a beavatkozás egy bódult hétvégen, spicces sebészek közreműködésével történik, és a páciens sem színjózan.
Egy verőfényes szombaton, kora délután éppen strandra készültünk Ágival, a barátnőmmel, amikor hirtelen feljajdult, a hasához kapott, és hétrét görnyedt a fájdalomtól. Odarohantam hozzá, a hóna alatt fogva próbáltam felemelni és kinyújtóztatni, mert azt gondoltam, hogy biztosan csak valami szélgörcs kínozhatja, azon meg segít a nyújtóztatás. De nem csitult a fájdalom, továbbra sem tudott felegyenesedni, és folyamatosan nyöszörgött. Kétségbeesésemben azt tettem vele, amit magammal szoktam mindig, amikor nehéz helyzetbe kerülök. Egy pohárba jókora adag konyakot töltöttem, a szájához emeltem, és mondtam, hogy egy hajtásra ig
ya ki az italt. Kérdőn nézett rám, de én mondtam, hogy ha rossz a gyomra, ez biztosan segít. Ági, beletörődve a sorsába, kiitta a konyakot, majd leült a fotelba. Én ott toporogtam mellette, és folyamatosan kérdezgettem, hogy “Na, jobb már? Elmúlt már?”
Kis idő elteltével a barátnőmön a megkönnyebbülés jelei mutatkoztak. “Na, – mondtam – ugye könnyebb?” Mire kimondtam, Ági megint a hasához kapott, és öklendezni kezdett. Rohantam a felmosó vödörért, de szerencsémre abbamaradt a rosszullét. Szerencsémre, mert ha a közelemben rókáznak, én olyan rosszul leszek, hogy magam is elhányom magam. Ági ült a fotelben, fehér volt, mint a fal, izzadt. “Ne hívjak orvost? – kérdeztem. ” A lány csak nézett rám, nem szólt semmit. Emlékeztem, hogy valahol a kapualjban kiírták az orvosi ügyelet telefonszámát. Lerohantam a második emeletről, megtaláltam a számot, persze papírt meg írószerszámot nem vittem magammal, ezért felfelé a lépcsőn folyamatosan mondogattam magamban. Felérve tárcsáztam, szerencsére hamar felvették a telefont, és azt mondták, hogy fél óra múlva itt lesz az orvos. Mondtam Áginak, akibe szép lassan visszatért az élet, hogy mi a helyzet.
Na, a mai strandból már nem lesz semmi, gondoltam, miközben magamnak is töltöttem a konyakból, s az orvost várva szép lassan kortyolgattam. Ági közben teljesen jól lett, szerette volna visszacsinálni az egész orvos dolgot. Kért, hogy mondjam le a dokit, inkább töltsek neki még egy kis konyakot. Előbb töltöttem, aztán tárcsáztam. A szám folyamatosan foglalt volt, egy idő után felhagytam a kísérletezéssel. Lesz, ami lesz, mondtam Áginak, nem is árt, ha megnézi a doki.
Fiatal fickó volt az orvos, engem rögtön kiküldött, amikor vizsgálni kezdte a barátnőmet. Nem tudom, meddig tartott, én mindenesetre bedöntöttem még két konyakot. Kijött a doki, és azt mondta, hogy Ágit sürgősen kórházba kell vinni, mert vakbélgyulladása van, és az is lehet, hogy perforál. Mentőre azért nincs szükség, menjünk be taxival. Bambán meredhettem rá, mert rám kiáltott: “Nem érti, ember, kórházba kell vinni a hölgyet!”
Azon a hét végen éppen az a kórház volt az ügyeletes, ahol két közeli ismerősöm, mondhatom haverom, volt sebész. Nosza, gyorsan telefonáltam az egyiknek, Péternek, hogy mi a pálya. Rögtön mondta, hogy ne aggódjak, a másik ismerősöm, Pista éppen ügyel, de ő is bejön, egy-kettőre kikapják a vakbelet. Csak menjünk nyugodtan.
Ági egy darabig tiltakozott, mert már semmi fájdalmat nem érzett, de én akkor már nem engedtem a negyvennyolcból. Megyünk és kész! Összepakoltam, ami kellett, taxit hívtam, és olyan hat óra körül megérkeztünk a kórházba. A portáról felhívtam Pistát, aki akkor már tudott a dologról, lejött értünk, és felmentünk az osztályra. Ott gyorsan vért meg vizeletet vettek Ágitól, egy nővér elvette tőle a beutalót, a személyit meg a TB kártyát, és elment, hogy áldozzon a bürokrácia oltárán. Kijelölték az ágyat, mi meg bementünk az ügyeletes orvosi szobába. Amúgy csendes nap volt a kórházban, minden békésnek ígérkezett. Pista hülyéskedett Ágival, hogy már régóta fente rá a szikéjét, Ági vigyorgott, gondolom, miközben azért eléggé be lehetett csinálva, de a világért sem mutatta volna.
Egyszer csak előkerült egy üveg konyak, Pista töltött. Mondtam neki, hogy ne vicceljen, csak nem iszik műtét előtt? Rám nézett, elnevette magát, és azt mondta, hogy a sebészek józanul nem vennék kezükbe a szikét. Jó sebész hírében állt, hát ittunk. Közben Péter is megérkezett, újabb kör a konyakból. Dumáltunk, aztán Pista mondta, ha Ági lelkileg felkészült, akkor lassan el lehetne kezdeni a dolgot.
Péter kikísérte Ágit, kérdeztem, menjek-e, de Pista azt mondta, hogy semmi értelme, a nővérek és az ápoló majd előkészítik a műtétre, nekem ott semmi dolgom. Maradtam. Még egy ideig marhultunk az ügyeletesi szobában, aztán Pista megkérdezte, be akarok-e menni a műtőbe. Miért ne, gondoltam, ilyent még úgyse láttam. Elindultunk a műtő felé. Bennem dolgozott a konyak, ezért iszonyúan bátor voltam. Akár magam is el tudnám végezni a műtétet, mondtam, ha megmutatják melyik a vakbél, én bizony kinyesném. Pista csak nevetett.
A műtő melletti szobában Péter és még néhányan éppen bemosakodtak. Amikor beléptünk, mindannyian kérdőn néztek rám. Pista mondta nekik, hogy én is benn leszek a műtéten, és megkérte az egyik nővért, hogy segítsen nekem bemosakodni. Na, ez volt az a pillanat, amikor szívem szerint visszakoztam volna. Hirtelen szinte teljesen kijózanodtam, belém villant, hogy mennyire irtózom a vér látványától. De már későn volt, ráadásul a fiatal és szexi nővérke kezelésbe vett, így aztán megpróbáltam összekapni magam. Ment is, egészen addig, amíg be nem léptünk a műtőbe. Ági már ott feküdt kiterítve, ha jól emlékszem, az altatóorvos foglalkozott vele, a műtéti terület szabadon, a test többi része zöld lepedővel leterítve. Különböző szakszavak röpködtek, amiből nem sokat értettem. A műtőlámpa ezerrel világított, engem meg kivert a víz, nem kaptam levegőt. Próbáltam hátrébb húzódni, Ági felfedett hasára rá sem mertem nézni. Egyszer csak Pista hangját hallottam, hogy nővérke, adjon egy szikét az úrnak, mert az maga szeretné műteni a barátnőjét. És akkor, utólag azt mondom szerencsére, elájultam. Az ügyeletesi szobában tértem magamhoz. Egy nővérke hámozott ki az orvosi ruhákból, a testemet hideg veríték borította, elviselhetetlen hányingerem volt. Kértem egy pohár vizet, megittam, és lassan visszanyertem az öntudatomat. Megkérdeztem a nővérkét, mi van műtéttel, mondta, hogy nem tart sokáig, nyugodjak meg, minden rendben.
Az az igazság, hogy amikor a nővérke kiment a szobából, elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy az én két sebész haverom hatalmasakat röhögve idézték vissza a műtőben viselt dolgaimat. Teljesen felébredtem, és kérdeztem, hogy Ági hogy van. Megnyugtattak, hogy a világon semmi komplikáció nincs, simán ment minden. Nekem mégis úgy tűnt, hogy kicsit furcsán néznek rám, ezért elkezdtem faggatni őket, hogy csak nem titkolnak előlem valamit? Neeem, semmit, mondogatták bizonytalanul, aztán látva, hogy nem hagyom abba a faggatást, Péter kibökte, hogy Ági vakbele teljesen egészséges volt. Pista, látva a döbbenetemet, nyugtatott, hogy igazából semmi baj nem történt, visszacsinálni meg úgysem lehet, Ági egészen jól meglesz vakbél nélkül is. Csak arra kértek, hogy semmiképpen ne mondjam el neki a történteket. Ebben maradtunk, ittunk még egy konyakot, és aztán, mert nehéz éjszakánk volt, mindhárman elszunnyadtunk az ügyeletes orvos szobájában.
A történethez tartozik, hogy Ágiból két év múlva majd’ száz epekövet operáltak ki. A műtétet egy másik kórházban, más orvosok végezték el. Az én közreműködésem nélkül. Ági akkor tudta meg, hogy azon a bódult hétvégén egészséges vakbéltől szabadították meg.

Illusztráció: Halász Géza