Thompsont hallgatni Splitben

Közzétette:

Faragó József

(Horvátországi tudósítás)
Bakker Thompson, Dalmácia lelke Olivér volt – írta egy szlovén kolléga Oliver Dragojevic spliti búcsúztatása kapcsán. A napokban elhunyt dalmát énekes halálhíre több embert vitt az utcára a tengerparti városban, mint két héttel korábban a világbajnoki ezüstérmes labdarúgók ünneplése. Pedig az sem volt kicsi buli. A „Vatreni” tagjai hajón érkeztek, s a lelkes dalmátok már a tengerre elébük mentek csónakokon. Színes füstfelhőbe burkolva a kikötőt.
A válogatott fogadása szervesen összefonódott a horvát nemzeti zenekarnak számító Thompsonnal. Thompson valódi neve Marko Perković. Thompsonnak amiatt becézték, mert ez volt a márkája az amerikai gépkarabélynak, amit a szerbek elleni háborúban használt. Nehéz lenne hazai párhuzamot találni, ilyen népszerűségű, ennyire „mély magyar” banda jelenleg nincs a pop piacon. Egyik horvát barátom azt mondja, ti nem értitek, hogy a Thompson a háborúban született Horvátország szimbóluma. Valójában értjük. A lányom pár éve, középiskolás osztálykiránduláson, szakadó esőben belefutott egy 10 ezres Thompson koncertbe a Bánnál (Jelasics tér), s utána azt mondta: most értette meg, milyen lenne horvátnak lenni. Zágrábi politikusok ma egyenesen arról beszélnek, hogy a vébé buli Thompson koncertjén lett vége Jugoszláviának, s megszületett az egységes Horvátország.
Thompson ma kikerülhetetlen. Pár hónapja magam is zavartan hallgattam, egy cseh és egy szlovén újságíró társaságában, egy szlavóniai étteremben, ahogy nekihevült vendéglátóink Thompsont „húzatnak” a tamburásokkal. Egészen szürreális volt a hangulat. Azért tegyük hozzá, a Thompson tényleg nagyon jó, szinte lúdbőrözik tőle az ember karja. Akár élvezhetnénk is, ha nem ismernénk „sajátból” az efféle nóták természetét. Az adott helyzetben prágai barátunk oldotta a feszültséget, elővett 20 kunát, s kért egy „tschardascht”. Szemük sem rebbent a zenészeknek, lenyomtak egy magyar nótát – horvátul.
És akkor itt jön a méltán népszerű Oliver, akinek a dalait a szlovének is szívesen éneklik. Azok a szlovének, akik a tengeri kijáratuk körüli konfliktus ellenére annyi vendégéjszakát töltenek Horvátországban, ahányan csak vannak. Szlovén vitorlás szakíró barátom is elharmonikázott egy Oliver dallamot a minap, s feltette a netre. Talán válaszul arra a zágrábi kiszorítós viccre, hogy a szlovének azért nem tudnak harmonikázni a tengerpartjukon, mert a könyökükkel hol egy horvátba, hol egy olaszba ütköznek.
Az Olivert búcsúztató Split engem a 90-es évek Kassájára emlékeztet. Akkoriban a szlovákok próbálták megfogalmazni “önmagukat” és Pozsony elég fura hely lett. Kassa meg csak maradt, ami volt. És nem a magyarság a párhuzam. Bár tényleg érdekes volt a német nemzetiségű Rudolf Schuster polgármesterrel törvényt sérteni és magyarul beszélgetni a városházán. De Split sosem volt magyar. Ellenben mindig város volt, ahogy Kassa is.
Szóval álldogál az ember Splitben egy fülledt lakótelep tövében, egy teljesen reménytelen buszmegállóban. Az utca túloldalán trikóban balótáznak páran, a közeli büfében szarajevói csevapot sütnek, az egyik ablakból egy szerb sláger szűrődik ki. És akkor tüzet kér, meg hozzá cigit is egy Szlavóniából frissen szalajtott gólya, aki épp csak beiratkozott az egyetemre, a zsákjában még ott lapul a hazai kulen, de már lelkesen magyarázza, hogy ez a legjobb város egész Horvátországban.