Hétvégi történetek: Búcsú a fegyveremtől

Közzétette:

Frank Iván:
Szép, nyári esteken, többnyire hétvégén, gyakran iszogattunk a barátaimmal egy kellemes kerthelyiségben, és, ahogy az lenni szokott, egy idő után mindenki előállt valamilyen történettel. Én meg titokban felvettem ezeket diktafonra, és, nem lehet eléggé elítélni ezért engem, ráadásul még közre is adom. Azt persze tessék figyelembe venni, hogy ezek a mesék már jónéhány sör-unikom kombó elfogyasztása után hangzottak el. A neveket persze megváltoztattam. Az alábbi történetet, nevezzük őt így, Kertész Robi barátom mesélte el, és, ha címet is adott volna a mondanivalójának, valószínű ez lett volna: Búcsú a fegyveremtől

Egy régen várt szerelmi kalandom ugyancsak biztatóan indul, de aztán egy ló hátán találtam magam, és ennek beláthatatlan következményei lettek. a dolog azért nem ennyire súlyos. A búcsú a fegyveremtől csak átmeneti és részleges volt. De életem egy fejezete, ami igazán izgalmasnak ígérkezett, lezárult, mielőtt kibontakozhatott volna. Annát közel két éve ismertem meg, akkor került a céghez, ahol én a mai napig dolgozom. Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy a lány nem lesz közömbös számomra. Friss házas voltam, és szerelmes a feleségembe… akkoriban még monogámnak hittem magam, ezért a kölcsönös szimpátia hosszú ideig nem haladta meg a barátság kereteit. Ha voltak is vágyaim, féken tartottam magam, és ez eleinte nem is okozott gondot. Azért persze ne gondolják, hogy nem vettem észre, hogy Anna nő. Méghozzá nagyon jó nő, a legjobb, akit valaha is ismertem.
Egyszer, ahogyan az banálisan történni szokott, volt egy buli, az egyik kollégánk névnapja. Váratlanul jól sikerült, nagyon jó volt a hangulat, még táncra is perdültünk. Én persze Annával roptam, és egy lassúzás közben bizony összeért a szánk. Egyikünk sem kapta el gyorsan. Aztán csak néztünk egymás szemébe, mint a megszállottak. Anna kék szeme úgy sugárzott, hogy egy ideig szó szerint még levegőt sem kaptam. Csak motyogtam, valami ilyesmit: – ne nézz így rám, mert nem tudom, mit fogok tenni! Ő meg csak tovább nézett, de aznap más nem történt.
Másnap délig egy szót sem ejtettünk a történtekről. Aztán együtt ebédeltünk, és kinyögtem, hogy tegnap óta érzem: a kapcsolatunk már soha nem lesz olyan, mint eddig volt. Semmi értelme, hogy etessük egymást, hogy mi csak barátok vagyunk. Anna egy ideig hallgatott, majd azt mondta, hajszálra ugyanazt érzi, amit én, és nem is akar ellene tenni.
Attól az időtől kezdve nem tudtunk úgy elmenni egymás mellett, hogy észrevétlenül hozzá ne érjünk a másik intimebb testrészeihez. Az ajtón egyszerre akartunk átmenni, az én kezem fenn volt, ezért Anna melléhez értem, míg az övé lenn, megcirógatva ágaskodó férfiasságom. De ennél több nem történt, mert a munkahelyen sokan voltunk, munka után meg sietnem kellett haza. Nem voltam rutinos hazudozó, semmit nem tudtam kitalálni, ami megmagyarázta volna, hol maradok el este. Ám miután mindketten nagyon akartuk, hogy végre együtt legyünk, egy hétvégi, szombat-vasárnapi programot kezdtünk szervezni. Két kollégánkat, akik már sejtették, hogy van köztünk valami, és igen nagy jóindulattal viseltettek az ügy iránt, bevontunk a tervünkbe. Aminek a lényege az volt, hogy a cég hét végi tréninget szervez egy viszonylag távoli panzióban, ahová nem lehet vinni a hozzátartozókat.
Úgy látszott, minden rendben, kellően megdolgoztuk a hátországot, és eljött a várva-várt nap. A kollégám jött értem a kocsijával, vele indultam el. Ám ő csak Anna lakásáig vitt, ott átszálltam a lány autójába, és irány a panzió. Egész úton alig szóltunk egymástól. Izgatott voltam, de nem csak a várható élmény tartott lázban. Nem hagyott nyugtot a gondolat, hogy mi lesz, ha lebukunk. Mi lesz, ha olyan ismerősbe botlunk, aki a feleségemet is ismeri?Franciaágyas szobát kaptunk a panzióban. Csak az én szorongásom miatt nem estünk azonnal egymásnak, amikor felvittük a cuccunkat a szobába. Anna rögtön a nyakamba ugrott, úgy fonódott rám, mint a lián. Én meg zavartan hebegtem-habogtam, hogy baromi melegem van, dől rólam a víz, most inkább menjünk le a bárba, igyunk valamit. A lány először csodálkozva nézett rám, de aztán egyetértett velem. A bárban egy-egy mojitót kértünk. Én titkon abban reménykedtem, hogy az ital megszünteti a szorongásomat, és minden rendben lesz. Így is történt. Már-már én kezdeményeztem, hogy akkor rajta, most fel a szobába, amikor Anna meglátta egy fali plakáton, hogy a panzió egyik szolgáltatása: lehet lovagolni. Ettől lelkes lett, azt mondta, hogy ebédeljünk meg, és délután menjünk lovagolni. Kérdezte, hogy lovagoltam-e már, mondtam, hogy nagyon régen, még gyerekkoromban. Mondta, hogy ő életében egyszer ült lovon, de mondjuk azt, hogy nem vagyunk kezdők. Mert az rettenetesen unalmas, hogy vezetőszáron battyongjunk körbe-körbe. Ugyan, mi baj lehet?
Kaja után rögtön az istállóhoz mentünk. Többen várakoztak már, profi lovaglószerkóban. Németek voltak. Lovagló pálcájukkal a csizmájukat ütögették, hangosan beszélgettek. Na, mondom Annának, húzzunk el, ezek profik, mit keresünk köztünk. De Anna nem törődött semmivel, megkereste a lovászt, és megdumálta, hogy a következő csoporttal mi is lovagolhatunk. Megállapodásunkhoz híven azt hazudta, hogy gyakorlott lovasok vagyunk.
Szerencsére nyergelten vezették elő a pacikat, megvártam, amíg néhányan felpattannak, hogy lássam, hogyan kell, aztán baj nélkül felkerültem a ló hátára. Annának meg segítettek nyeregbe szállni. Elindultunk, és következett másfél óra rémálom. A lovaink azt csinálták, amit a többiek, semmi más dolgunk nem volt, mint hogy a hátukon maradjunk. De hogy ez sikerült, az a világ csodája. Anna utólag mondta, hogy amikor elkezdtünk vágtázni, becsukta a szemét, és végig csukva is tartotta, nem merte kinyitni. Én meg mindenbe kapaszkodtam, amit csak értem: a kantárba, a ló sörényébe, a nyeregbe. Az igazi baj akkor történt, amikor a lovak vágtából ügetésbe váltottak. Nem tudom, a paci milyen erővel fékezett, de én nagy lendülettel előre estem, teljes fegyverzetemmel a nyereg első részének ütődtem. Nem tudom pontosan visszaidézni, hogy hogyan történt, lehet, hogy rövid időre még az eszméletemet is elveszítettem. Leírhatatlan, éles fájdalmat éreztem a hasamban, szinte önkívületi állapotban lovagoltam végig azt a néhány métert, ami még hátra volt az istállóig. Lecsúsztam a nyeregből, a kantárt elvette tőlem a lovász, én meg minden akaratomat összeszedve megpróbáltam egyenesen menni. Nem nagyon sikerült, mert Anna, aki nagyon sápadt volt, a maga bajáról elfeledkezve rohant hozzám, hogy nekem mi bajom van.
Szinte csak nyögni tudtam, és a fájdalomtól és remegő lábaimtól nehezen araszolva elindultam a szobánk felé. Anna aggódó képpel bandukolt mellettem. A szobába érve aztán lerogytam az ágyra, a két kezem a lábam közé téve összegörnyedve feküdtem. Nagy nehezen kinyögtem, mi történt. Anna orvost akart hívni, de én nem engedtem. Az éles fájdalom lassan múlt, egy idő múlva kezdtem jobban lenni. Anna ott sertepertélt körülöttem, aggódó arccal figyelt, próbált simogatni, de elhárítottam, mondván, menjünk vacsorázni, meg igyunk valamit, aztán majd meglátjuk.
Vacsora után együtt mentünk zuhanyozni. A hasam tompán fájt, de gondoltam, a nehezén már túl vagyok. Anna levetkőzött, azt láttam, amit vártam: hibátlan volt. Én is ledobtam magamról a ruhát, beálltunk a zuhany alá. Anna azonnal akcióba fogott, a kezébe vette a fegyverem, simogatta. Kezdtem gerjedni, de hirtelen olyan éles fájdalmat éreztem újra, mint a ló hátán. Felkiáltottam. Anna azonnal abbahagyott mindent, ijedten nézett rám. Semmi, mondtam, majd elmúlik.
De ne múlt el. Az ágyban még néhányszor próbálkoztunk, az eredmény mindig ugyanaz volt. Feladtuk. Egész éjjel szótlanul feküdtünk egymás mellett. Nekem mindentől elment a kedvem. Reggel aztán muszáj volt megszólalni. Anna kialvatlan szemekkel, szórakozottan nézett rám. Én azt mondtam, hogy semmi értelme itt maradni, menjünk. Ez a kudarc nem lehet véletlen, ez rossz jel. Másfél évig vártunk az alkalomra, és amikor itt volt, minden összeesküdött ellenünk. Annának nem volt ellenvetése.
Pesten kitett egy taxiállomáson. Baráti puszival búcsúztunk egymástól.