Jaj, de borzasztó!… vagy talán mégsem?

Közzétette:

Serény Péter
Ekézi rendesen a fél (na jó, lehet, hogy csak negyed) világ Ausztria külügyminiszterét, Karin Kneisslt, aki mint neve is mutatja nő, éppen most volt a lakodalma, és (borzalom atyja, ne hagyj el!!) bizonyos, Putyin vezetéknevű régi ismerősét is meghívta. Aki, természetesen az orosz elnök. Akit, állítólag, a NATO-ban igaz szövetségesnek, az EU-ban tisztes tagnak, mintegy hivatalból, utálni kell, hovatovább illetlenség lesz akár egy levegőt szívni vele.
Akkor hadd mondjak valamit, amin majd, minden, „helyesen” (mi a helyes?) gondolkodó, megbotránkozik. Tetszenek emlékezni, igen: tetszenek emlékezni még,mit kapott egy Jean-Claude Juncker nevű luxemburgi állampolgárságú úr, amikor történetesen az ő hazájának határához közeli német városban szobrot avattak a helyhez köthető, Marx vezetéknevű személynek? Aki, persze, azonos Marx Károllyal, és az általa nyilván nem olyannak megálmodott „komenizmus” atyjával, kinek ma is mindazt a nyakába varrják, amit a halálát követő, újabb évszázadban rá hivatkozó, de legkevésbé sem őt, vagy szociológiai módszerét követő személyek tettek (és nem tettek). Juncker úr köztudottan az EU de facto első embere, de nem ebbéli minőségében, hanem, magánemberként, ha úgy tetszik, a luxemburgi-német jóviszony híveként fogadta el az annyi, világot fekete-fehér szemüvegben látni óhajtó politikus, kommentátor, mezei pártkáder szerint „megengedhetetlen” gesztusával. (Mondott, rádófelvétel szerint egy percnél rövidebb, beszédet, (ami 1, azaz egy, ritkán gépírt A4.es papírnál kevesebb), és abban nem állított többet, mint azt, hogy a szobor modellje része a történelemnek, és nem ő tehet mindarról, amit mások, rá hivatkozva elkövettek. Hogy nem kellett volna? Azt tetszik mondani, hogy egy idős európai úr, mellesleg korántsem afféle „kommancs”, hanem egy virtigli keresztény és konzervatív párt színeiben többszörösen hazája kormányának fejéül, vagy tagjául megválasztott férfiú,, saját elhatározásából, még csak egy civilizált gesztust sem tehet egy szomszédos ország, határközieként még szomszédosabb városának. Csak azért, mert sokakkal együtt, más okból bírálni tetszenek őt?
Putyin elnökről és politikájáról tudjuk, amit tudunk és tudjuk, amit tudni vélünk, sőt még azt is, amit mások szerint tudnunk illik (valóban – szociálpszichológiai fogalom – ennyire „kívülről vezéreltek” lennénk?) Oroszország (és egy időben a vele nem ok nélkül azonosított Szovjetunió) története legalább annyi taszító ellentmondással terhes, mint bármely más nagyhatalomé, sőt bármely méretjelző nélküli országé. Putyin sem Marslakóként került a hazája élére, és éppúgy van a működésében ellenszenvre vagy bírálatra okot adó, mint más főemberekében egyebütt a világon. (Tessék csak megkérdezni a saját honi viszonyaikról bármely ország ellenzéki vezéreit.)
De attól még, pláne, ha nem (pardon, nem hazai célzás! ) külön helikopteren száguld a lagzira, és a saját biztonsági emberei őrzik, mi a gond? Mint történetesen, a baloldalinak számító brit lapban olvastam, magát az orosz elnököt éppenséggel a legrosszabb színben szemlélő helyen, a menyasszony 17, azaz tizenhét éve ismeri Putyint, egy nemzetközi eseményen való részvételük óta, hát akkora szörnyűség a meghívás, és gáláns elfogadása?. No igen, de hát a hölgy külügyminiszter éppen, és tudnivaló, ily esetekben a magán és hivatali, hogy is mondjam: nehezen szokott száz százalékig szétválasztható lenni.
Rendben. Ezek szerint Putyin (ha valaki, nyilván ő magánemberként is tetőtől- talpig politikus), mint olvashatni „trójai falóként” akarja felhasználni Ausztriát, mert az ország EU-tag, ugye. (Ahogy Magyarországot is… Meg mindenkit, aki csak szóba áll vele. Hol élünk? Egy, területét is tekintve nagy európai ország vezetőjéről beszélünk. (Európa, mondta volt De Gaulle francia – „külön-utasságában” szuverén– elnök:- „az Atlanti Óceántól az Urálig”.)
Őszintén szólva, magam inkább arra gondolok, nem olyan rossz jel, ha Ausztria külügyminisztere, aki tisztában lehet vele, milyen sajátságos kép alakulhatott ki hazájáról a kormány pártösszetételének nem túl jó emlékeket ébresztő jobbszélibe fordulásával, ezt a magánalkalmat is megragad(hat)ja, hogy bizonyos értelemben nyitottságot mutasson. Ja, hogy ezzel „besétál Putyin utcájába”, mert, mint tudjuk az oroszok… Ne már.
Ugyanott, ahol az a 17 darab évi ismeretség volt írva, láttam pár idéztet a német kancellár szóvivőjétől. Én is tudom, ne tessék emlékeztetni, hogy Németország és Ausztria két különböző dolog, nem csak nagyságrendileg, mert egyik NATO-szövetséges, a másik semleges. De, ugye, egy menyasszonytánc még nem viszi át az „ellenoldalra” (hová?…) a külügyminiszterrel együtt mindjárt a kilenc vagy több milliós országot. ( Ellenpélda: anno, de még emberemlékezetnek való időben dr. Martonyi János is táncra kérte az éppen aktuális amerikai külügyminisztert, Madelaine Albrightot, nem is magánesemény lakodalmon, hanem hivatalos fogadáson, de ettől még sem önmagát, sem a hazáját senki nm kezdte holmi „vazallus”, netán „trójai faló” szereppel gyanúsítani…)
Mire idáig jutottam, nyilván kezdődik is Angela Merkel és Vlagyimir Putyin megbeszélése. Szavam ne feledjem, Putyin még csak nem is külön a lagzira utazott, hanem Németországba tartva állt meg a menyasszony táncoltatás kedvéért. A német kormányfő szóvivője, Steffen Seibert, kit megint csak az előbb már említett angol lap közlése alapján idézek, ezt mondta az eseményről: “Russia is an international actor without whom the solution of various international problems is unthinkable,” said Seibert. “That’s the value of such meetings.” Magyarul: „Oroszország nemzetközi tényező, aki nélkül elképzelhtetelen különböző nemzetközi problémák megoldása”- mondta Seibert. „Ez adja az értékét az ilyen taalálkozóknak.”.
Szeretni nem kell (Tolsztoj és Csajkovszkij, mint tudjuk szintén Oroszország, de a művészet szerencsére, nem a pillant politikusainak megítéléséhez kötött kategória, újabban), de létezését, súlyát elfeledni nem vall különösebben bölcs, netán szuverén, gondolkodásra.