Hosszabb tanulmány: Zsákutca?

Közzétette:

Csizmadia Ervin

Ebben az írásban szeretném kifejezni hódolatomat Bibó Istvánnak, s ezzel párhuzamosan (anélkül, hogy részletekbe mennék) szeretném vitatni is az ő „zsákutca-tételét”.  A két megállapítást nem látom egymással kibékíthetetlennek. Egyfelől rendkívül nagyra tartom Bibónak a magyar történelemről és politikai fejlődésről írott nézeteit. Jószerivel ezekből tudjuk azt, amit a magyar történelemről tudunk. Ugyanakkor az, amit a zsákutcásság sorvezetőjén keresztül tudunk a magyar történelemről, némileg mechanikus is. A mai Fidesz-korszak például „simán” beilleszthető a bibói elméletbe a zsákutcásság legújabb korszakaként. Bármennyire is erős magyarázatot jelent tehát a „permanens zsákutcásság”, egyúttal bizonyos béklyót is. Béklyót, amennyiben talán túlságosan is könnyen fordulunk hozzá, és talán kevéssé gondoljuk, hogy a magyar politikai fejlődést – oly sok országéhoz hasonlatosan – normálisnak tekintsük. Ebben az írásban a „normalitás-tétel” néhány összefüggését szeretném kifejteni. Könnyű aktuálpolitikai következtetésekre vágyók nyugodtan kíméljenek, illetve kíméljék meg e szövegtől magukat.
Indulunk onnan, hogy miért tekintjük normálisnak (ellentétben a mi zsákutcásságunkkal) a nyugat-európai országok fejlődését. Főképpen azért, mert ott kirajzolódni látszik egy egyértelmű ív, amit nyugodtan mondhatunk a demokrácia felé történő folyamatos haladásnak. A nyugati fejlődésben rengeteg törés és konfliktus van persze, de ezek (úgy véljük) nem érintik a folyamatos és előremutató fejlődést, nevezzük ezt liberalizálódásnak, demokratizálódásnak vagy éppen globalizálódásnak.
A magyar történelemnek látszólag nincs egy ilyen egyértelmű íve, sőt sokszor úgy tűnik: semmilyen íve nincs.
De akármilyen is ez a múlt, törései nem egy demokratikus fejlődési folyamaton belüli törések: Mindannyiunk számára világos ugyanis, hogy Magyarország történelme nagy részében nem tudott bekapcsolódni a nemzetközileg vezérelt demokratizálódási, illetve a demokratizálás előzményének tekinthető kapitalizálódási folyamatba. Ami nem jelenti azt, hogy a hazai elitek ne is akarták volna követni a külső mintákat. Épp ellenkezőleg. A reformkori magyar elit a 19. század közepén, a nemzetállamok felemelkedése idején nemzetinek, pontosabban nemzeti liberálisnak definiálja önmagát, és ezzel együtt nagy rajongója az angolszász mintának, főleg az újonnan felemelkedő Amerikának. Érdekes módon azonban az Amerika-követő magyar politikai elit nem észleli, hogy Amerikában az identitás alapja egészen más, s nem a nemzet. A világhírű amerikai történész, Gordon Wood egy magyarul is olvasható interjújában megfogalmazza.
„Amerikainak lenni nem azt jelenti, hogy az ember egy adott nemzeti identitással bíró személy, hanem azt, hogy hisz bizonyos dolgokban, mégpedig azokban az intézményekben és értékekben, amelyek ezekhez az általunk alapításnak nevezett, 18. század végi eseményhez köthetők, és amelyek összekötnek bennünket…Valakit amerikaivá az tesz, hogy hisz bizonyos dolgokban. Így aztán állandóan visszanyúlunk ezeknek az elképzeléseknek a forrásaihoz, és visszamegyünk az alapítókhoz, akik megalkották ezeket az intézményeket és kialakították az eredeti elképzeléseket”.
Nagymértékben megerősíti ezt a megközelítést Samuel Hungtington, aki „történeti” magyarázatot is ad a nemzetelv visszaszorulására, s ez – 1815 után – a veszélyhelyzet megszűnése. Veszély hiányában pedig csökken a nemzeti identitás szerepe. De azt is elmondja, hogy 1865-ig komoly viták zajlanak az amerikaiság mibenlétéről, s csak a polgárháborút követően lesz konszenzus tárgyává, hogy „az amerikaiak országukat nem egy hellyel, hanem politikai eszmékkel és intézményekkel azonosítják”.
Éppen ez, a „hinni bizonyos dolgokban” (intézményekben és értékekben) nem jellemzi a magyar reformkor elitjeit és gondolkodóit, sőt ők azok, akik a közösen vállalható értékek és intézmények hiányára figyelmeztetnek. De épp az iménti amerikai példa is mutatja, hogy ilyen közös értékek és intézmények egyrészt nem formálódnak ki rövid idő alatt; másrészt kiformálódásukhoz viszonylag stabil nemzeti keretek és a nemzeti kereteket érintő veszélyérzet megszűnése szükséges. Ha ezek a keretek nem adottak, az intézményekbe és értékekbe vetett közös hit roppant nehezen válik kézzelfoghatóvá.
Amikor tehát a modern magyar politika kezdeteihez megyünk vissza, abban nem találunk az amerikaihoz hasonló „alapító aktust”, s ebből adódóan egy olyan intézmény- és értékfejlődést, amely az alapító aktus fundamentumára épülhetne. Ugyanakkor azt, hogy mennyire erős (lenne) az igény egy integratív erejű alapító aktusra, az mutatja, hogy szinte ilyen „alapító” rangra tett szert az 1990 utáni időszakban a magyar állam Szent István király általi megalapítása. A reformkorban ezt kevésbé tekintik hivatkozási alapnak, ma azonban ez a magyar történelemnek az a fix pontja, amelyben – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetértés mutatkozik.
Az egyetértés alapja pedig a nyugatos fejlődés megindulásában keresendő. De hogyha ebben a tekintetben konszenzus is mutatkozik, az elmúlt évtizedekben (a zsákutca-elméleteken kívül) nemigen születtek magyarázatok arra vonatkozóan, hogy ha alapvetően helyes és szükségszerű volt is István lépése, hogyan lehet, hogy a magyar politikai fejlődés mégsem tudott olyan nyugatos pályára állni, mint amilyent a reformkortól kezdődően a magyar politikai elitek szerettek volna. Ahhoz, hogy a magyar politikai fejlődést ne „katasztrófa-forgatókönyvek” egymásutánjaként, hanem egy, a nemzetközi folyamatok összessége által erősen befolyásolt logikus projektként írjuk le, szükségünk van a legtöbbször alárendelt jelentőségének tekintett gazdasági szempontok bekapcsolására is, merthogy könnyen lehet: a Nyugathoz képesti lemaradás fő okát gazdasági tényezőkben kell keresnünk. Két egymástól időben távol készült könyv segítségével szeretném ezt a gazdasági aspektust felvázolni. Az egyik könyvet, amelynek címe: A modern világgazdasági rendszer kialakulása, Immanuel Wallerstein írta az 1970-es években, és nem sokkal később megjelent magyar nyelven is. A maga korában hatalmas népszerűségnek örvendő és az újdonság erejével ható könyv tulajdonképpen az 1960-as években induló és az 1980-as évek végéig népszerű „politikai fejlődés” paradigma egyik csúcskönyve.. A másik könyv pedig Daron Acemoglu és James A. Robinson: Miért buknak el a nemzetek? című gazdaságtörténeti monográfiája.  E két könyv kapcsán az első annak a magyar politikai fejlődés szempontjából döntőnek számító kérdésnek a megválaszolása, hogy mely országokból lesz mintaadó és melyekből mintakövető.
A szerzők egybehangzó válasza, hogy itt nincs eleve elrendelés vagy valamiféle objektív meghatározottság.
Wallerstein azt írja, hogy a 12-13. században nincs nagyobb különbség Európa különböző régiói között, s a 14. század pestisjárványának Európájáról ugyanezt gondolja Acemoglu és Robinson is. Ám utóbbiak megjegyzik: „habár 1346-ban még csak kis különbségek voltak Nyugat- és Kelet-Európa politikai és gazdasági intézményrendszere között, 1600-ban már egy világ választotta el azokat egymástól”. Ha tehát kezdetben még hasonlók a fejlődési tendenciák, ám az eredmények nagyon eltérőek lesznek, akkor alapkérdésünk ez lehet: hogyan magyarázhatjuk mindezt, ha a lemaradók kapcsán nem zsákutca-elméletetakarunk magunk is alkotni?
Magam abból indulok ki, hogy a kis eltérésekből nagy különbségek lesznek, a nagy különbségek pedig a későbbiek folyamán még erőteljesebb különbségekhez vezetnek. Ezeket persze kivételes esetekben csökkenteni lehet, vagy a trendet akár meg is lehet fordítani, de ebből nem következik annak a reménynek a beteljesülése, hogy mindegyik ország egyforma fejlődési pályára kerülhet.
Abból, hogy a kis fejlődési különbségek kumulálódnak, az következik, hogy akik lemaradnak, kizárólag követő stratégiát alkalmazhatnak. Viszont a követés vagy az alkalmazkodás nagy költségekkel járó folyamat: minél fejlettebb a világgazdaság, annál nagyobbak ezek a költségek. Mint ahogy Peter Gourevitch írja korszakos tanulmányában: eleve hatalmas különbséget eredményez, ha egy ország még vetélytársak nélkül, szinte elsőként iparosodik, mint ha akkor, amikor vetélytársai ezt már régen megtették és iparilag erősek. Bármennyire is az lenne tehát az optimális állapot, ha eltekinthetnénk ezektől az indulási és fejlődési ritmusbeli különbségektől, ezt sajnos nem tehetjük meg.
Elvben elismerhetjük, hogy a fejlődés lehetősége minden ország számára egyformán adott, de ha a gyakorlatot nézzük, akkor azt látjuk, a felzárkózással az országok többsége nem tud élni. Ez történhet kormányzati, döntéshozói hibákból, de nagyobb a valószínűsége, hogy az elkövetett hibák már maguk is következmények. Nincs tehát előre megírva, mely országok emelkednek fel és/vagy csúsznak le, abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy a két csoport közötti dinamika a helyzet megtartására (fent levők), illetve megváltoztatására (alul lévők) irányul. Acemoglu és Robinson szerint ugyan a legtöbb közgazdász és politikai döntéshozó arra koncentrál, „hogyan lehetne jól csinálni”; pedig valójában arra lenne szükség, hogy megértsük, a szegény országok miért „csinálják rosszul”. Ám ezzel mintha azt sejtetnék, hogy ha a lent lévő országok „jobban” csinálnák, valamennyien fel is emelkednének s akár a leggazdagabbak szintét is elérhetnék. De vajon tényleg így van-e?
A magyar politikai fejlődés mintha éppen cáfolná ezt. Mert a 19. és a 20. században rengeteg egymástól különböző ideológiai rendszer váltogatta egymást, de egyikben sem sikerült módosítani az alapvető képleten. Erre persze mondhatjuk, hogy azért nem, mert a korábbi fejlődési fázisok nem demokratikus keretekben történtek. Csakhogy épp napjainkban érzékelhető, hogy Magyarország demokratikus 1990 után, körülmények között sem tudta felülmúlni hosszú évszázadokra visszanyúló történeti örökségét. Ennek a megértésére újra fel kell fedeznünk a magyar történelem – nemzetközi keretekbe ágyazott – fejlődésfolyamatát.
De ez az újrafelfedezés csakis akkor lehet sikeres, ha Magyarország Nyugathoz viszonyított fejlődési lehetőségeit vizsgáljuk. Azt már megállapítottuk, hogy bizonyos nyugat-európai országok felemelkedése nem volt eleve eldöntött kérdés
és semmilyen szükségszerűség nem volt benne.
Sőt, Acemoglu és Robinson (más történészek és gazdaságtörténészek légióival együtt) példákat hoz a felemelkedés visszafordulására. Két példájuk Spanyolország és Velence. A spanyolok – mint közismert – a 15-16. századi első gyarmatosítási hullám főszereplői Mexikó, Peru és Argentína megszállásával. E területeken a spanyolok „egy egész intézményi hálót hoztak létre, hogy kizsákmányolhassák a bennszülött népeket”. Törekvésük azonban – történelmi és összehasonlító értelemben – mégis kudarccal járt, mert az induláskor kizárólag rendelkezésükre álló kizsákmányoló intézmények demokratikusabbá való átalakítását nem tudták időben megoldani, azaz a gyarmati társadalmakban nem alakult ki egy kellőképpen versenyképes gazdasági intézményrendszer.
Velencében történetesen elég korán, a 12-13. században létrejöttek a szerzők által „befogadónak” nevezett intézmények, amelyek azonban idővel (főképp azért, mert a fiatalabb generációk által létrehozott ilyen intézmények veszélyeztették az idősebbek politikai és gazdasági monopóliumait) visszafejlődtek és zsarnokivá váltak. De ahogyan a befogadó intézmények kialakulása, úgy hanyatlásuk sem egyik napról a másikra történik. Mindenestre Velence a 16. században kerül a hanyatlás fázisába, s ebből a szerzők szerint a mai napig nem tud kilábalni. Angliában éppen fordított a helyzet, de ennek sincs eleve elrendeltsége. A szerzők kimutatják, hogy Anglia az az ország, amelyet a legkevésbé befolyásolt a római kor öröksége, viszont – a 14. század közepétől, a pestisjárvány után – itt alakul ki leginkább egy befogadó jellegű munkaerőpiac, amely már a kapitalizmus csíráit hordozza magában. Ez a munkaerőpiac azért jöhet létre, mert a korai középkor autonóm társadalmi hagyományait követve  vannak társadalmi csoportok, amelyek képesek magasabb bér kiharcolására, miközben Európa legtöbb országában – számos okból – erre nem képesek. Ilyenfajta munkaerőpiac például a Habsburg Birodalomban jóval később sem jöhetett létre.
A szerzők részletesen számba veszik, hogy a nyilvánvalóan létező felemelkedési szándék ellenére milyen tényezők miatt nem tud ez a térség mégsem felemelkedni. Többek között azért nem, mert a kereskedelem (ellentétben Angliával) továbbra is állami monopólium; nem alakul ki az uralkodótól független kereskedői réteg, és a jobbágyság állapotában sem következik az angol jobbágyságéhoz hasonló változás. Angliában továbbá a különféle társadalmi csoportok autonóm léte és tevékenysége kényszeríti ki az állami centralizációt is. A társadalomban rejlő mozgások elismerése és a számukra való irányadó szabályok kidolgozása lesz az állam feladata, s nem csak az 1688-as „dicsőséges forradalom” után, de jóval előtte is.
Az angol fejlődés nagy eredetisége másokhoz képest, hogy már jóval a forradalom előtt fel tud mutatni egy erős és a királytól független kereskedői réteget, amely nem csak gazdasági, hanem politikai befolyásra is szert tesz. Ennek a kereskedői rétegnek a forradalma zajlik le 1688-ban, de nem úgy, hogy az ekkor hatalomra kerülő új erők a régi hatalmi szerkezetet szeretnék: „a dicsőséges forradalom nem arról szólt, hogy az egyik elit hatalmát megdöntötte egy másik, hanem arról, hogy a dzsentriből, kereskedőkből és iparosokból, valamint a whig pártiak és a Tory pártiak csoportjaiból összeállt egy széles koalíció, amely forradalmat hirdetett az abszolutizmus ellen”. S a szerzők azt is hozzáteszik: e forradalom rakta le az alapjait a pluralista politikai intézményeknek és a jogállamnak – mely utóbbi csak a folyamatnak „mintegy mellékterméke”.
Angliában a 17. században nem csak a király és a lordok konfliktusa vonul végig, hanem az elit és köznép (társadalom) konfliktusa is. Nem véletlen, hogy nem sokkal a dicsőséges forradalom után már alapvető „emberpárti” reformok is születnek, mint például a tulajdonjogok megerősítése vagy a monopóliumok megszüntetése, illetve a mindenki számára szabaddá váló hitelfelvétel.
Vajon vannak-e univerzálisan érvényesülő tényezői a stabilitásnak? Mondhatjuk-e, hogy stabilitásra csak azon az úton lehet szert tenni, ahogyan arra a fejlett, a fejlődésben elől járó, korán kapitalizálódó és korán iparosodó országok tettek szert? Egy kiváló politikatudós, Simon Bornscheier például két tényező együttes meglétét említi, mint a nyugati stabilitás feltételét: a nemzeti fejlődést és az ipari fejlődést.
Ez az „ikerforradalom” – ahogy ő nevezi – megteremtette a további, a demokratikus fejlődéshez vezető út mintáit, s kiegészülve például a pártosodással létrehozta a hosszú távú „összehangolódás” lehetőségét társadalom és pártok között. Ahol ez az ikerforradalom azonban nem tudott létrejönni (mert vagy az egyik feltétel, vagy mindkettő hiányzott), ott ez az összehangolódás el sem indulhatott, illetve a stabilitást egészen másfajta folyamatok és politikai lépések révén sikerült megteremteni.
Miközben egy percig sem vitatjuk a nyugatosodás eszményét és a hozzá fűződő állampolgári és politikai aspirációkat, azt is látnunk kell, hogy Magyarországon a nyugati jellegű intézmények és szerkezetek megteremtése (s a „megteremtés” szó itt felülről jövő hatalmi beavatkozást jelent, hiszen a társadalom magától erre nem lett volna képes) éppen a fejlődéshez szükséges stabilitást veszélyeztette volna. A magyar politikai fejlődés sajátosságaként kell tehát rögzítenünk, hogy annak fókuszában a stabilitás megteremtése és megőrzése áll, s minden olyan tényező (mint például a nyugati piaci viszonyok egy az egybeni átültetése), ami ezt veszélyeztetné, „kiszelektálódik” a magyar fejlődés fő vonalából. Ami tehát Angliában – ismét az Acemoglu-Robinson szerzőpárost idézem – a pestisjárvány után egy „teremtő káoszt” hozott létre (és bizonyos instabilitást), az az ipari forradalommal megismétlődött és egyben magasabb kohéziót eredményezett. Magyarországon azonban ez egyik időszakban sem következett be: a politikai rendszer „kivédte” az elbizonytalanító változások hatását. Ennek kapcsán megkockáztatható: a magas szintű belső konszolidáció is hozzájárult a csekély szintű nemzetközi orientációhoz, vagy másképpen: éppen azért lett gyenge a nemzetközi beágyazódás, mert a történelmi Magyarországon döntően a belső összetartozáshoz szükséges képességek alakultak ki, míg a nemzetközi versenyben való részvételre alkalmas képességek nem. Nem úgy, mint például más, a történelemben korábban nem túl nagy szerepet játszó kis országokban. A holland és a svájci fejlődést jól ismerő holland politológus, Hans Daalder például rámutat: Svájcban és Hollandiában azért lett magas fokú a nemzetközi tevékenység, mert a belső konszolidáltság alacsony szintű volt. Az évszázadokon keresztül lazán strukturált holland köztársaság lényegesen aktívabb külpolitikát folytatott, mint az államformát váltó és immár centralizáló holland királyság a 19. század elejétől.Természetszerűleg (s éppen rejlik a külső, mintaadó országok szerepe) a történelem számos nagy válaszútján nemigen van mérlegelési lehetősége azoknak az országoknak, amelyek fejlődésüknek egy alacsonyabb pontján állnak. Fentebb utaltam rá, hogy az iparosítás elutasítása segített a stabilizáció fenntartásában.
Vannak viszont olyan külső hatások, amelyeknek egyszerűen nem lehet ellenállni. Az újabb demokráciaelméleti – de történeti – irodalom sokat beszél arról a helyzetről, amikor a külső környezet hirtelen tényezők hatására megváltozik. A korábbi, nemzetközpontú megközelítések a változásokat legtöbbször a belső szerkezet megváltozására vezetik vissza (egy-egy társadalmi osztály vagy csoport öntudatra ébred, megváltoznak a belső gazdasági-társadalmi viszonyok stb.) ám manapság egyre nyilvánvalóbb: a változások előidézői a legtöbbször a geopolitikai átrendeződésben érhetők tetten.
Fontos ugyanakkor rámutatni, hogy a geopolitika „folyamatossága” nem vált ki belső átrendeződést, tehát valóban a hirtelen, a váratlan módosulások azok, amelyek a belső eliteket és társadalmakat is alkalmazkodásra késztetik. A Gleditsch-Ward szerzőpáros röviden és markánsan foglalja össze a lényeget: a belső változások a külső tényezők megváltozása miatt következnek be. Viszont ezzel egyúttal egy törvényszerűségre is utalnak: a nyugat-európai fejlődésben a változás természetes, hiszen éppen ezért lehetséges (sőt elmaradhatatlan) a követő országok belső szereplőinek stratégia-módosítása is. Mivel azonban a belső változások korántsem jönnének létre maguktól a „követő” országokban, itt az a természetes, hogy a változások véletlen- és rengésszerűen, nem szerves módon következnek be. Magyarországra és a régióra fókuszálva nagyon érdekes tanulmányt írt erről a rendszerváltás idején Schöpflin György. Egy bizonyos: lennie kell a mintaadó és a mintakövető országok között egy legalább minimális kapcsolódásnak. Harvey Starr például a véletlen alkalmak és interakciók szerepét hangsúlyozza, ami akár utazásokat, titkos vagy kevésbé titkos olvasmányokat, sajtóközléseket és az elit egy bizonyos csoportjának készségét jelentheti. Ilyen értelemben a magyar politikai fejlődésben mindig voltak olyan elitek, amelyek a magyar politikai fejlődés meghatározó irányának a nyugati fejlődéssel való interakciót s a mind teljesebb nyugatosodást tekintették. Ugyanakkor ezek az elitek mindig egy társadalmi kisebbséget képviseltek: a többség inkább azon a véleményen volt, hogy Magyarország európai ország, de nem feltétlen úgy nyugatos, ahogyan azt a Nyugat-függő elitek gondolják.
S talán ennyi történeti kitekintés és összehasonlítás után eljuthatunk jelenünkhöz, s feltehetjük azt a kérdést, hogy akkor most újra („as usual”) zsákutcában vagyunk-e, vagy netalán „normális” mederben zajlanak a folyamatok. Első ránézésre akár könnyűnek is mondható a válasz: 1990 és 2010 között (ha nyögvenyelősen is) de tűrhetően demokratikus volt a fejlődés, ellenben 2010 után ismét zsákutcába jutottunk. Nem hinném, hogy van ellenzéki érzületű szavazó, aki ezt ne így gondolná, sőt mostanság mérsékelt konzervatív oldalról is hallani ilyesféle hangokat. Mindezt fontos rögzítenünk, hiszen a „normalitás” definiálásához vezethet el minket. 1990 után normalitásnak a demokrácia „bevezetését”, vagy másképpen a nyugat-európai minta követését tekintettük. Ebből értelemszerűen az következik, hogy a mai helyzet azért „nem” normális, mert ami most van, az szembemegy a korai demokratizálódás vívmányaival, illetve a nyugatos mintakövetéssel.
Ez egy bizonyos aktuálpolitikai szinten akár el is ismerhető. csakhogy én nem aktuálpolitikai válaszokat keresek. Nem véletlenül idéztem be írásom során számos külföldi szerzőt, akik mind fontosnak tekintik a történelmi távlatú gondolkodást, illetve a külső-belső nexus vizsgálatát. Jó lenne, ha a fentiekhez hasonló írások befogadására növekedne az érzékenység. Könnyű ugyanis kimondani, hogy újra zsákutcában vagyunk. Azzal kezdtem, hogy nagyon tisztelem Bibót, hiszen tőle tudjuk magunkról azt, amit tudunk. Fenntartom. De korántsem tudunk magunkról mindent. Ha túl sokáig mondjuk, hogy a mi történetünk zsákutcák véget érhetetlen láncolata, előbb-utóbb azon kapjuk magunkat, hogy másfajta szemléleti keretünk nem is nagyon marad, mint hogy zsákutcásnak lássuk magunkat.
Az olvasó mondhatná persze: mindez nem így lenne, ha nincs a 2010 óta tartó fordulat. Én viszont azt kérdezem: mi van, ha a 2010 óta tartó fordulat valaminek a tünete? Ha a történelmi folyamatokból nálunk ilyen konfiguráció következik? S mi van, ha Magyarországon (nem is kis számban) vannak politikusok és választók, akik mindezt nem zsákutcának gondolják, hanem valami másnak, például normalitásnak.
Ellenzéki szavazók persze megint a fejükhöz kapnak: ez normalitás? Hát, kapjanak. Sokaknak kell, azt hiszem, a fejükhöz kapniuk, mert a magyar politikatörténet olvasatában lemaradtunk vagy inkább megrekedtünk. Alig tudunk magunkról valamit – persze az önleminősítésen túl. Én viszont – épp Bibótól is – azt tanultam, hogy egy virágzó demokráciához magukban bízó, öntudatos állampolgárok kellenek. Akik rendelkeznek az értelmezés képességével, úgy az ország jelenét, mint múltját illetően.
Sajnos ugyanis, a zsákutca-teória nem segít abban, hogy tisztába jöjjünk mindenkori magunkkal.Az általam elképzelt politológia nem ad „tuti” választ, csupán eszközöket és szemléletet, és tisztában van vele, hogy az értelmezés nagyrészt hit-alapú. Így senkitől sem várom, hogy ha valamit zsákutcának tart, azt normalitásnak mondja. Egyszemélyes programom ezért csak ennyi: akarjuk egy kicsit jobban érteni magunkat, s ebben használjuk a történelem és az összehasonlítás adta lehetőségeket.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója