Ketten a Három nővérről: Levél Szidóniához

Közzétette:

Bedő J. István
Kedves Szidónia, Ja k vám pisú, mivel megszökött a szünetben a Három nővérelőadásáról, amit a Vidéki Színházak Fesztiválján nézhetett volna végig. A debrecienek előadása valóban nem volt szokványos, és ezt maga mondta is (szökése előtt), ti. hogy már több előadást látott, de, ha jól emlékszem a szavaira, ez nem férkőzött közel a szívéhez.Igaz, ami igaz, Ilja Bocsarnikovsz rendezése alaposan felforgatja a Prozorov lányokról alkotott (megszokott) elképzelésünket. Pedig a szöveg, még ha újrafordítottnak is tekintjük (Kozma András átdolgozása), szinte változatlan, mondjuk, Kosztolányiéhoz képest. A szavak azonosak, azonban a gesztusok és a mozgások szinte ellene játszanak. Az első részben komplett elmeháborodottaknak tűnnek a lányok is, a katonatisztek is, a cselédség is. És nem kell sok idő, hogy megérezzük: ezek az emberek nem mulatságosak, hanem szánnivalóan nevetségesek. Minden gesztus eltúlzott, és a szöveg, ez a semmiről sem szóló üresség: hátborzongató.

Mindenki ostobaságokat gondol és mesterkélten beszél. Élen jár ebben Versinyin ezredes (Kiss Gergely Máté) – isten tudja miért, de Szoljonij százados (Mercs János) sem képes egy emberi mondatot, megfogalmazást, artikulációt kipréselni magából.

A lányok meg – ezzel a Moszkvába vágyakozással… Csehov szövegében (az eredetiben) legalább tucatnyi alkalommal mondják, hogy hülyeség, és az író ezzel a szereplőket is minősíti. Talán ez lehetett a rendezői szándék is: megmutatni milyen kelekótyán, alapok és ész nélkül sóhajtoznak Prozorov lányai a Régi Baszmannaja utcai szép napok után. Megértem, Szidónia, hogy nem ezt várta. Mást. Valami álmatag sóhajt (Kosztolányinak a Csehov-szöveget átszinező, meghamisító hangulatával), valami testetlen vágyat a nagyváros után, mint amikor a tetszhalott lerúgja magáról a koporsófedelet. Megszökött, Szidónia, pedig a második rész talán eligazította volna.

Hiszen közben múlt az idő. Nem, az emberek okosabbak nem lettek, csak talán még ostobábbak, igen. A katonatisztek itt az intelligencia csúcsai, de ezek a csúcsok még a tengerből sem látszanak ki. (Vajon mire lehetnek képesek parancsnokként? Áhhh.)

A Versinyin házát elpusztító tűzvész mintha emberi arcot festett volna mindenkire. És leégette volna a maszkot ennek a pipogya Andrejnek (Vranyecz Artúr) a feleségéről. Natalja Ivanovna amint megveti lábát a testvérek házában, egyre intenzívebben veszi át a falkavezér szerepét. Na, ő aztán tudja, mit akar! Újhelyi Kinga tökéletesen gyűlölhető feleséget formált belőle, mert ő aztán tudja, mit akar. Mindent! Az első rész kergetőzésének és gyermekded táncikálásainak bizonyára volt valami mélyebb értelme, mégis a látványosságon kívül nem éreztem, hogy megfogott volna. Ennek ellenére volt némi poézis abban, ahogy Olga (Varga Klári) anyáskodik a húgai felett, ahogy Mása (Sárközi-Nagy Ilona) felcsillan Versinyin látogatásának hírére. És abban is, ahogy Irina (Szakács Hajnalka) képes lelkesedni azért, hogy a tisztek közül ketten is a hódolói. De hát itt a bibi (persze a kor bibije), hogy ezek a nők mind öregnek érzik magukat ebben a nagyméretű, de sekélyes, tahókkal, bunkókkal és gyökerekkel bőségesen kibélelt porfészekben.

A tűz után, tehát, a megvilágosodás jön. Tuzenbach (Rózsa László) leszerelése után semmivel sem vonzóbb civilben, aztán párbaj útján özvegységre juttatja imádott Irináját – akinek ezzel (húszéves alig múlt!) le is zárult az élete, amit korábban angyalként képzelt el (szárnyakkal a hátán, biciklizve, s közben kiáltozva: Moszkvába!) Minél szimbolikusabbnak gondolta ezt Bocsarnikovsz, annál földhözragadtabbnak tűnik. Illetve: Irina is földhözragadt figura.

Szörnyű figurákből bőségesen akad a színen: a megrázóan ostoba Kuligin (Mása férje, Mészáros Tibor) még a felesége hűtlensége fölött is kész szemet hunyni, csak maradjon meg ez az iszapdagonyázó házasság. Pedig tényleg, micsoda nagyszerű asszonyt formál Sárközi-Nagy!

Varga Klári pedig megrajzolja a megsavanyodó, kilátástalan, elmenekülésre is képtelen Olgát. Ahogy a két nővér integet végül a távozó ezred után, a maga a sűrített reménytelenség.

A díszletek a forgón oda-vissza mozgó berendezési tárgyakkal, Marfa Gudkova munkája, ő öltöztette a játszó személyeket is – jellemrajzot adott a három nővérnek, és különösen a hárpia Natalja Ivanovnának.

Egy kérdés végig megmaradt bennem, vajon miért került bele egy néma harmonikás lány és ritkán megszólaló hangszere. Mert a darab hanghatásai (Dargó Gergely) épp elég hátteret, támasztékot adtak a cselekménynek.

Szóval, kedves Szidónia, vagy bárhogyan is hívják, érdekes élményről maradt le, és a fentiek hatására: nagyon nagy, vastapsos sikerről. (Ha Debrecenben jár, mégiscsak nézze meg.)

A Ketten ugyanarról az Olvass bele! https://olvassbele.com/ összeállítása

Fotó: A Prozorov lányok (Varga Klári, Szakács Hajnalka, Sárközi-Nagy Ilona)

Máthé András felvétele