Ketten a Három nővérről: Mivégre?

Közzétette:

Tóth Zsuzsanna
Nem is tudom összeszámolni hány Három nővér előadást láttam életemben; a legendás Katona-beli előadástól (amely belém égett) vidéki és budapesti előadásokon át néhány igazán kimagasló, híres külföldi megvalósítás felvételéig. És mennyit nem láttam, hogy csak a legutóbbi itthoniak közül említsem a Nemzeti, a Maladype vagy a Budapest Táncszínház előadását. Eötvös Péteroperáját sem… (Néhányat még tudok pótolni.) Nyilvánvaló hát: a Három nővér sokat játszott, klasszikus Csehov-darab. Beszélhetnénk arról is, hányan, hányféle elképzelés alapján elemezték és gondolták át – egészen az „elvetemült” gondolatkísérletekig. Vajon miért veszik elő újra és újra? Mi vonzza a rendezőket, hogy újra értelmezzék? És mi az, ami minduntalan megrázza, meggyötri a nézőt?

Vidéki színházak fesztiváljának nyitóelőadása volt a Három nővér. Most láttam először a Debreceni Csokonai Színház produkcióját Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, de tudom, hogy az előadást az idei POSZT-on is nagyra értékelték. (Az Irinát alakító Szakács Hajnalka lett a legjobb harminc év alatti női színész. Kozma Andrást a legjobb dramaturgnak választották, míg a legjobb színpadi mozgásért és térhasználatért adományozott díjat a társulat kapta.)

Az alapfokon színészként végzett, majd rendezést tanult fiatal orosz rendező – aki Oroszországon kívül a Harvard Egyetemen, Cambridge-ben, Los Angelesben, Németországban is tart színészmesterség kurzusokat – másodszor rendezett Debrecenben.

Az általa színpadra állított Három nővér erős, nagyszerű előadás. Valószínűleg a mostanában szokásos, frissítési hullám okán a színház Kozma Andrással újrafordíttatta Csehov darabját – de szerencsére ez nem lett teljesen idegen az ismert Kosztolányitól. Mégis érződik valami üdeség a szövegen, amelynek linearitását nem feltétlenül követi a rendező, kisebb dramaturgiai változtatásokat alkalmaz. Ugyanakkor a leglényegesebbnek gondolt mondatok visszacsengenek, az ismert fordulatok Csehov-hűek. Ám hogy valami mást kapunk majd, mint a korábban sokáig használt klisé, hogy Csehov csupa balalajkás idill és hulló falevél ‑ azt a nyitókép is sugallja.

A díszlet- és jelmeztervező Marfa Gudkova – nyilván a rendezői koncepcióhoz hangolva – kiváló munkát végzett. Jelmezei is nagyszerűen funkcionálnak, miközben hordoznak valami nagyon elnagyolt és kissé karikírozó élt (utóbbi különösen a katonakabátokra igaz), egyértelműen a karaktereket szolgálják. Azt a fajta elszürkülést is különösebb szájbarágás nélkül érzékeltetik, ahogyan a nővérek s mások ruhája egyre tompábbá, míg Natasáé egyre harsogóbbá válik… De ennél is jobban működik a díszlet, amely első látásra vagy egy poros, valaha jobb napokat megélt tágas otthon képét, vagy épp ellenkezőleg nagyon is modern, ipari beton jelleget mutat az első felvonásban. Aztán sérülékennyé válik, a szereplők indulatai és szenvedélye kezdi megbontani a falakat, hogy a tűzvész után csak vázai maradjanak, majd az is szinte az enyészeté legyen, visszavegye a természet. A díszlet és a forgószínpad, az eleinte még viszonylag gazdag berendezéssel furcsa, groteszk táncoknak is terepet ad, amelyek elsősorban a felvonásváltásoknál kapnak szerepet. (A négy felvonást most két részben látjuk.)

S ha már a táncot említettem: az előadás talán legfontos része a fizikai színház határait súroló színészi játék. A nagyon intenzív megmozdulások tág asszociációkat nyitnak, amelybe az elérhetetlent markolászó kezek, vagy épp a baromfiudvar népének mozgása egyaránt jelentéssel bír. Ráadásul mindennek megvan a maga mintegy begyakorlott rituáléja – a Pozorov-ház lakóinak és vendégeinek hosszú esték során kialakult sajátos játékformája. Ezek közé tartozik az a furcsa, halálugrást imitáló? vagy épp egy láthatatlan csúszdát hitelesítő játék is, amelynek során a színpadon lévő összes szereplő kiugrik az egyik járás irányába. Mind örömmel ugranak, és sikerrel csobbannak, sértetlenül jönnek vissza a terembe mind, kivéve Natasát (Újhelyi Kinga), aki a maga otromba valóságával szétrombolja ezt az álom-csúszdát, és alaposan beüti magát. De ez az utolsó kudarca ebben a házban, innentől mint a gyom, amely benövi az elhagyott házakat, eluralkodik mindenen. Erőszakos, csakazértis más világ az övé. Ráadásul képes érzékeltetni, hogy visszamenőlegesen is neki van igaza – az ominózus öv ürügyén.

Andrej (Vranyecz Artúr), a nővérek eleinte rajongással körülvett bátyja, gyenge, sem magát, sem testvéreit, sem a házat nem képes megvédeni Natasa elemi akarásától. Sokszor visszatérő mondat, amelyben Natasa „jó asszony”-ságát, „becsületes”-ségét mantrázza – ahogy Kuligin (Mészáros Tibor) is beszél az ő Másájáról –, de tudjuk, hinni már nem tud ezekben a meggyőző erejűnek szánt szavakban. Pedig a szereplők hisznek. Szinte mind hisznek valamiben, vagy legalábbis hinni szeretnének.

A három nővér közül kettő eleinte hisz abban, hogy visszatérnek Moszkvába, a vágyak Mekkájába. A szülővárosba. A gyermekkorba. Az elveszített gyerekkori boldogságba. Talán ezért is a sok rásegítő játék, majd a búgócsiga, meg a húzogatós kiskocsi a végefelé. A három lánytestvér az elején még nagyon hasonló, karakterük eltérő vonásai csak később mutatkoznak meg igazán. Mása (Sárközi-Nagy Ilona) ebben az előadásban korántsem az első pillantásra feltűnő, nagyon vonzó nő, a spleen is mintha elkerülné, ezért sem kap szokásos nyomatékot a tengerparti fűz, aranyövvel. De egyszerű, vékonyka alakja a Versinyin iránti szerelemben fellobog, izzik-sugárzik a szeme, már-már veszélyessé válik. Kényszerű búcsújukat már többször láttam sodró erejűnek, most is fájdalmasan szép – és Mása hirtelen lehiggadása tényleg elhiteti, hogy mindjárt megőrül. Ráadásul a rá váró jövő tökéletes undora mutatkozik meg abban a gesztusban, ahogy Kuligin védelmezőnek látszó birtoklóan rádől a zongorán. Amely mögött Mása és Versinyin nagy egymásra találása történt.

Olgát a legidősebb lányt, sokszor látjuk kevésbé vonzónak húgainál. Ebben az előadásban Varga Klári az elején szép, még joggal várhatna a szerelemre is. Az egyre inkább rázuhanó gondok, a remény elvesztése és a veszteség beismerése felnőttségre kényszeríti, de legszívesebben húgaival együtt úgy tenne, mint a gyermek, aki a fejére húzott takaró alatt azt hiszi, nincs baj, nem látja őt senki. Folyamatosan veszíti el erejét, kedvét, és bár a végén tőle halljuk az életre buzdító szavakat – valójában nagyobb reménytelenség zúdul rá, mint Irinára, aki egyedüliként mégiscsak kitörhet ebből a helyzetből.

Szakács Hajnalka Irinája nem látványosan gyermeteg, inkább csak bizonytalan lélek. Vágyódásával, tenni akarásával időnként gyengének látszik, ám végül mindig ő dönt. Valódi szenvedélye a fájdalomban mutatkozik. Megfoghatatlant markolászó kezei, nagy rohanása a színpadon már-már önpusztító erőt sugároz. Szép alakításRendkívül jók a férfiak is. Mindegyikükről hosszan lehetne írni. Versinyin (Kiss Gergely Máté) nagyon furán indít, egytömbűsége, az intellektuálistól messze mást mutató filozofálgatása eleinte inkább mulatságos, mint magával ragadó. Ám szánalmas házassága, tétovasága szimpátiát ébreszt, és Mása iránti heves érzéseit őszintének véljük. Párosuknak gyönyörű összeszikrázásai vannak.

Kiváló és rendkívül egyedi karaktert formált Mercs János Szoljonijból, darabosságán belül izzó lelket mutat, arcéle feledhetetlen. Tuzenbach báró szerepében Rózsa László alkot igazán jót, sallangmentesen játszik, ő is felmutatja az életben vállalt szerep és a lélekmélyi én nem ritka kettősségét. Csebutikin hálás feladat, kommentálásai sokat segítenek az összefüggések feltárásában, és kellőképpen titokzatos kapcsolata a rég elhunyt mamával. Bakota Árpád az összes általam ismertnél mértéktartóbban részeg, és mégis talán sokkal elveszettebb. Az előadás egyik legragyogóbb jelenete – amely ráadásul sajátos ízt kap attól, hogy az idei tanév első napján hangzik el – Csebutikin különös zenei fűszerzésű „áriája” a tudásról, a könyvekről.

A rendezői koncepció részeként a süket Ferapont (Bicskei István) a Prozorov-ház szolgája is, Anfiszával (Oláh Zsuzsa) együtt. Az első jelenetben ők azok, akik szertartásosan megidézik a ház valamikor urát – vagyis abból az állapotból indulunk, amikor még minden egész volt.

Bocsarnikovsz rendezése felmutat ugyan egy jó pár klisét, csak éppen nem a szokott hangsúllyal használja őket. Van itt hulló falevél is, csillámló konfetti-eső, tömérdek halott virág az asztalon – s a legvégén, a pusztulás közepén még ott díszlik Natasa rikító virágcsokra is egy vázában. És van fehér bicikli, fehér kiskocsi, angyalszárnyak Irinán, papírkosár Andrej fején, „medvebőr” Versinyinen, fekete selyemcilinder Másán és piros klakk, összecsukva Kuligin kezében. S mindehhez a kopott búgócsiga.

Ugyanakkor a rendező elhagy néhány megszokott jellemzőt, Andrej hízékonyságát nem tartja fontos megmutatandónak. Vagy vállalja a nézők pillanatnyi megrökönyödését, amikor Natasára nem zöld övet ad.

Más előadások vodkamámorával szemben itt éppen azok isznak, akik nemigen szoktak – Irina például. A fergeteges Irina-köszöntőn például még a csoportképet is megfordítja a rendező – az evő-ivóknak csak a hátát látjuk.

A Ketten ugyanarról az Olvass bele! https://olvassbele.com/ összeállítása

Fotó: Irina (Szakács Hajnalka)

Máthé András felvétele