Átírják a történelmet?

Közzétette:

Serény Péter

„Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat!”
Szó szerint nem tudom idézni, de a lényegét igen. Volt idő, mikor Debreczeni József rokonszenvezett Orbán Viktorral és (akkor még) ifjú pártjával, és könyvet írt hőséről, és a miniszterelnökség elnyeréséért megtett útjáról. Ebben szerepelt egy jellegzetes epizód. Valami nagyobb hivatalos fogdáson a szerzőnek feltűnt, hogy Orbán, noha láthatóan éhes volt, nem evett egy falatot sem a tálakon kínálkozó étvágygerjesztő különlegességekből. A kérdésre, hogy miért nem kóstol meg legalább egy szendvicset, az ifjú politikus azt felelte: hogyisne, valaki még le találja fényképezni, ahogy beleharap a szendvicsbe, és aztán majd lesz lap, ahol azt írják alá: „Így akarja felfalni Magyarországot”. A szerző annak idején Orbán Viktor politikusi készülődésének tudatos voltát illusztrálta a jelenettel. De, ma már azt is tudni lehet, hogy ha lett volna ilyen fotó, azzal a képaláírással, ma a beteljesült jóslat példájaként mutogathatnák. Orbán Viktor, aki immár az idén negyedszer tett miniszterelnöki hivatali esküt, negyedszázad leforgása alatt hűséges pártjával és szavazóbázisával együtt, ha az országot fel még nem falta is, de nem sok híja van, hogy a nem létező fotográfia jóslata beteljesedjék. Ha nem hiszed, kérdezd meg Kövér Lászlót, az 1. sz. FIDESZ tagsági könyv tulajdonosát, aki a minap közölte: eljött a magyar történelem „visszavételének” az ideje. Magyarán, miénk a labda, mi lövünk kapura, mégpedig arra a kapura, amelyiket mi szemeljük ki. Szépszerével, átírják, átíratják a haza ezeréves históriáját (jelentkező, mióta világ a világ, mindig akad, mindenre, látnivaló, hogy erre is). Ízelítőt már kaphattunk az irányelvekből, épp a legmagasabb helyről: Orbán Viktor „piros-fehér-zöld szívű” (copyright: O.V. kormányfő ) közönsége előtt szónokolva burkolta már diadalpalástba bukott felhorgadások, elveszített csaták eddig sötét zugokban meghúzódó csontvázait. Most majd következik a bíbor kelmék ál-történetírói aranyozása, a jeles közreműködők méltó érdempénzekkel jutalmazásával. Még szerencse, hogy anno még szó sem esett ama meg nem született szendvicsevő fotó további provokatív képaláírásainak a lehetőségeiről. Legalább is, erről nem: „Így akarja Orbán Viktor felfalni a világot”. Akkor még, talán, nem akarta. Ma pedig, háta mögött 12 év kormányzásának megélt bölcsességével: tudja, hogy hiába is akarná. Édes hazánk ehhez túlságosan kicsiny méretű. De legalább a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiabeli közelibb-tágabb szomszédságnak: „V-Négyek, miegymás, utánam!” – nem ártana az élére állni. (Persze, ott is akadnak sokkal nagyobbak minálunk, hogy hamarjában csak a testvéri lengyel barátokat említsem.) De hát: addig is, fejezzük be, amit szépen, módszeresen, minden demokrata forsrifthez betűhíven (ha nem is lényege szerint) ragaszkodva megkezdtünk: Magyarország bekebelezését. A jogrend, a gazdasági, a társadalmi rend kedvünkre szabása után, vágjuk szabályosra a tonzúrát, meg ami alatta a fejekben van. Kellenek persze a kedvencek, mindenkinek voltak, lettek volt légyen királyok, avagy diktátorok, isten ne adja köztársasági elnökök, kinek-kinek tudnivaló kik voltak a kiválóságuktól függetlenül megjelölt kedvencei, írók, egyéb művészemberek, még tudósok is. Most, velünk, majd jönnek az enyémek, azaz a mieink. Ők kapják a stallumokat, a brokátfüggönyös termeket, a főnemesi kastélyok könyvtárait, az akadémia tudósait illető támogatásokat (megrendelések szakszerű közlésével). Hogy az ördögbe hihetted, hogy majd éppen a nemzet emlékezete, az ezeréves történelem marad ki a szórásból? „Visszavesszük” – így a nagy ember. Tessék mondani, ugyan kitől? Ha netán azt méltóztatnak gondolni az urak, hogy az utóbbi negyedszázadban, az emlékezetes rendszerváltozás óta, itt afféle „kommunista” cenzúra uralkodik a történettudomány művelőinek szabad kutatásait ellenőrizve-terelve, fejükben Sztálin-Rákosi-Kádár-Aczél féle mérget, hamisságot, téveszmét dédelgetve, akkor aligha lehetnek tisztában azzal, amiről beszélnek. Például a magyar rég- és közel-, sőt még annál is közelebbi múlt feltárásának valóban könyvtárnyi, és csak a katalógusokat böngészve is igencsak sokszínű, minőségű és megannyi szempont szerint egymással is vitázó, önálló kötet vagy folyóirati közlés formájában megjelent eredményeit. Jó, tudod, „a történelmet a győztesek írják”, és az urak/hölgyek ma e kategóriába sorolják magukat, holott háború itt, istennek hála, jó ideje nem volt (némelyikük szerencséjére, van olyan fiatal, hogy nem élhetett át háborút). Ha győztek, azt parlamenti választásokon tették, és nem katonai puccs, netán valamely forradalomnak nevezett eseménysor vitte fel a dolgukat. Nekem furcsa a hév, mellyel most a magyar történelem átírására készülnek. Ha ezzel érzik az ő „rendszerváltoztatásuk” (az övék-e, csakugyan, mások ott se voltak?) hibádzó cölöpjeinek pótlását elintézni, tartok tőle, hogy csalatkozni fognak. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a diktatúra éveiben itt a történettudomány minden művelője csakis egyetlen szemellenzőn keresztül vette vizsgálat alá a múlt eseményeit és azok szereplőit. (Annak idején sem dédelgetett tudósok mondták el, hogy például a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától ez egyáltalán nem igaz.) Vajon a „visszavétel” megrendelése nem épp olyan, mindössze más színű szemellenzőt hirdet meg, mint amilyennek a lerántását most szorgalmazzák? Csöbörből-vödörbe? Nem inkább a tudomány művelőire célszerű-e bízni azt, ami se ún. központi bizottságokra, se kormányfői „kabinetekre” nem tartozik. Nem is tartozhat, tekintve, hogy a kormányzás, a politika más ismeretekkel vértezi fel, és más képességekkel, kutatáshoz szükséges időgazdálkodási lehetőségekkel ruházza fel annak a művelőt, mint a tudomány világában dolgozókat. Tudnivaló, hogy „a Nagy Sztálin” mindenben, a nyelvészettől a genetikáig, ki tudta mondani a döntő szót, úgy is nézett ki az a tudomány, amelynek művelőt eleve elzárta olyan „burzsoá ál-tudományoktól”, mint a modern pszichológia vagy a „tárgyiasabb”, „megfogható” kibernetika. (A magyar vezetők iránti köteles tiszteletem jeléül nem említek részleteket, bizonyos Hitler Adolf ez irányú, idősebbek által ismert működéséről.) Gyanítom, hogy néhai miniszterelnökünk, Antall József, aki köztudomás szerint gimnáziumi történelemtanár volt, e hivatását tekintve alighanem fehér holló nemcsak hazánk valaha volt kormányfői között, hanem szélesebb, európai kitekintéssel is. De: félre kishitűség! Csatlakozzunk manapság hivatalosság-közelinek tartott szerző által fitymált, átfesthetetlenül piros-fehér-zöld szívű és vérvonalú, 20. századi költőhöz, s őt idézve kiáltsuk: „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat!” (Habár ő egészen másfajta csodákra gondolt. Mint költeményének már a címe jelzi. „Fölszállott a páva”…)