Dokumentum riport: Szavazatszámláló biztos voltam

Közzétette:

Fazekas Erzsébet

2016. október 2.-án országos referendumot tartottak hazánkban, amelyen a szavazójogosult magyar állampolgárok arról nyilváníthattak véleményt, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is írhassa-e elő nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését. A kérdést, azaz a népszavazást a kormány kezdeményezte, az európai migrációs válságra való hivatkozással. A referendum érvénytelen lett, mivel a szavazásra jogosultaknak csak kevesebb, mint fele adott le érvényes szavazatot. Az érvényesen szavazóknak viszont több mint 98 százaléka a feltett kérdésre nemmel válaszolt.

Feketén sötétlett még az ég, amikor telefon-vekkerem ébresztőt szólt. Nem mély álomból keltett, mert amúgy se volt nyugodt az éjszakám. Többször riadtam fel, vajon kell-e már indulni, ha elkések, hogyan fogadnak majd ismeretlen „kollégáim”. Izgatott, miről maradnék le, mi a teendőm hajnali fél 6-tól, de főleg azon agyaltam, mi vár rám reggel 6 és este 7 között, illetve azután, ki tudja még hány óráig…

Családom pár tagja megpróbált lebeszélni. „Nem fogod bírni a korai kelést. A 14-16 órán át való ücsörgést. A törött bokáddal. Ki tudja, lehet-e járkálni, ha sorban állnak az asztal előtt. Hol lehet enni, inni. Maradj inkább itthon!” – Makacskodtam, inkább Európában maradok. A hosszú repülőutakat is jól szoktam bírni. Élelmiszert nem kell vinni, azt ígérték, a kerület mindenről gondoskodik. (Így is volt: a reggeli, az ebéd, a vacsora-csomag mellé tízórai, uzsonna ellátmányt is hoztak, sőt az engem delegáló párt is kedveskedett kis csomaggal, csokival). A család ebédjét előkészítettem már szombaton, ne legyen okuk panaszra, hogy hátrány éri őket politikai (?), közéleti (?) aktívkodásom, szerepjátékom miatt…

Megbízóim a lelkemre kötötték, mindvégig legyek éber, figyeljek minden mozzanatra. Ne hagyjam el a termet, vagy csak a lehető legrövidebb időre, ha a szükség szólít. Ne vállaljam, hogy a mozgó urnával kimegyek címre, mert távollétemben bármi megtörténhet. S ha lehet, ragadjam magamhoz a kezdeményezést, próbáljam én ellenőrizni az érkezők nevét a szavazásra jogosultak listáján. Ugyanis ’többlet-tudáshoz’ jut a névsort kezelő – oktattak, már sokat tapasztalt felkészítőim, korábbi biztosok –, mert a lapozgató látja, ki jelent már meg, melyik ismerőst kellene még feltétlenül mozgósítani – telefonon. Figyeljek, ki megy sokszor a folyosóra mobiljával. Legyek tisztában avval, mondták, az ellenzéket – mármint a demokratikus oldalt – egyedül fogom képviselni. Bizonyára így volt, bár elkötelezettsége senkire se volt ráírva.

Hajnali fél hatkor már minden beosztott szereplő a helyszínen felállított kellékek között sürgölődött. A tantermet kettéosztotta a két drapp függönyös fülke. Mögöttük feltornyozva a tanulók asztalai, székei, most minket vidámított a vörös-sárga-fekete papírpillangók röpte a hátsó falról. A hivatalosság képviselői a múltat jelentő papír kockadoboz és a tartóssági követelményeknek állítólag jobban megfelelő (morbidan valódi halotti urnát idéző) szürke műanyag badellák (a stabil és a mozgó urna) körül ügyködtek. Az odakészített plomba várta az első szavazót, hogy ellenőrző pillantásai után, méltósággal a helyére kerülhessen.

A teremben állt az idő. A bejárat feletti óra 5 perc híján 5 órát mutatott. Mindvégig. A kora reggeli indulásnál minden jól alakult. Nem fogadtak avval, hogy tudják, az ellenzéktől vagyok, míg ők a kormánypártiak. Nem volt nyilvánvaló, jött-e még ellenzéki delegált, olyan „ellenzéki” párttól, amely szintén a ’NEM’ behúzására mozgósított. Bemutatkozáskor csak a nevek hangzottak el, a saját kézzel megírt kitűzőre se került háttéradat. Ha szerepelt ilyesmi a jegyzőkönyv vezetője (önkormányzati dolgozó) előtt fekvő, a jelenlétet igazoló listán, aláíráskor az összes bizottsági tag láthatta. Nekem nem tűnt fel, ki kit/mit képvisel. Az érkezőket számláló kollégáról is csak délben derült ki, mert a mozgóurnázás szervezésekor így hárított „én mennék, de nem lehetek a vállalkozó kedvű fiatalember társa, mindkettőnket a Fidesz küldött”. Ekkor merült fel bennem, lánya miért külföldön él az unokával, miért növelik ők is a hon-elhagyók számát. Rákérdeztem volna arra is, miért mondja ’rubrika’ minden alkalommal, amikor strigulát húz, mert lepecsételt lapjával újabb szavazó indul a fülke felé. Pedig diplomásnak néztem, akárcsak férjét, aki a szomszédos teremben végzett hasonlóan fontos feladatot. Diplomás volt a nagy erőbedobással, csattanásig pecsételő idős önkéntes is – több régi tanítványa felismerte, majd ki-hogy-van tereferével barátibbá is tették a szavazás hivatalos, többnyire néma aktusát. Kiderült, az ünnepi fehér blúzban megjelent dédmama korú – itt-ott besegítő – néni is választott tag. Valamikori önkéntes jelentkezésüket az önkormányzat továbbra is érvényben tartja, és ismételten felkéri őket. Sokadszorra, és ő újra csak igent mondott. „Nem fárasztó egy ilyen hosszú munka? Szívesen jöttél? Mi motivált? Mi a kihívás benne?” – A kérdéssor második felét hiábavaló volt feltennem. E korai órán még senki nem állt elő az őszinte válasszal, mi hozta ide. „Ráérek, nem hagytam otthon senkit, itt ismerősök között vagyok.” (Addig se kell fűteni, világítani otthon, és a koszt is megvan – lehetne a cinikus magyarázat, de a fűtés az iskolában se indult még meg, a reggel pedig elég hideg volt. Aki nem rétegesen öltözött, ráfázhatott ezen a másodikán!)

Önkéntes volt a névjegyzéket magához ragadó fiatalabb tag is, ő már korábbi „fellépései” alkalmával megkapta az szszb elnöki „rangot”. Helyettesének a tanárnőt jelölték a többiek. „Nem kellene minden alkalommal újra választani?” – árultam el naivitásomat. „Minek? Korábban megszavaztuk, jól megvagyunk, összedolgozunk. Még soha nem volt közöttünk vita semmilyen kérdésben.” „Miről lehetne/kellene dönteni?”Majd este, például arról, mit fogadunk el érvényesnek, mit nem.” – De még csak kora reggel volt, amikor naivan azt képzeltem, csak ismerkedünk. Tévedtem. Jól összeszokott, begyakorlott csapatba kerültem.

Az szszb elnök volt a leglátványosabban álmos. Éjfélre ért haza egy forgatásról. „Csak egyszer fordult elő a 17 szavazatszámlálásom alatt, hogy valaki elszunyókált – sztorizik az igen beszédes bizottsági tag. Fiatal delegált volt, fél 5-ig kimaradt, azt hitte, bírni fogja, mert a szavazás is jó buli. Folyamatosan böködni kellett, hogy nyissa ki a szemét.” Amikor a szavazólapok pecsételésére készülődő tanárnő megkérdezte, nem akarom-e ellenőrizni az érkezők nevét, a felkészítő tanácsra emlékezve, egyből igent mondtam – az ábécében való jártasságomra hivatkozva. Tán velem nem fordult volna elő az, ami a ’dédmama’ taggal, hogy hiába forgatta a lapokat, 2-3-szor is megnyálazva ujjait, csak nem találta az adott nevet. Sok szavazni érkező megelőzte, ők helyette bökték ki aláírásuk helyét. Ezt már távolabbról figyeltem, mert végül csak nem jutottam közel a listához. Ahogy közeledett a 6 órai start, az elnök, háromórányi alvás után is lendületesen csapott le a névjegyzékre: „Ezt én szoktam, most is én fogom csinálni.” Így a bal-szélre szorulva, rám maradt az okmányok ellenőrzése. E munkában kétszer láttam kihívást: először, éberségemet bizonyítandó, a sok éve lejárt, régi típusú személyit felmutató férfit próbáltam akadályozni a szavazásában, ám kudarcot vallottam. Hosszas keresgélés után a többiek megtalálták a bejegyzést, hogy igazolványa határozatlan időre szól. Igaz, az ezt közlő betűk olvashatatlanná mosódtak, a többiek mégis érvényesnek minősítették. A kihívást jelentő második alkalom pozitív élmény volt. Egy kutyájával érkező lány tőlem, mint az ajtóhoz legközelebb ülőtől kérdezte meg, kissé suttogóra fogva hangját, hogy van-e itt ellenzéki pártot képviselő. Hitelesen nyugtattam meg.

Hat óra egy perckor egyik tagtársam fészkelődni kezdett. „Hol marad az első szavazó? Egy férfi ilyenkor már itt szokott állni az ajtóban. Utána következem, ha már delegáltként nem lehetek első.” Tíz percig kellett csak visszatartania hazafias kötelezettsége teljesítésének sürgető kényszerét, mert hamarosan megjelent a várt öntudatos polgár. Nevét megörökíti a jegyzőkönyv. Ő tanúsította, hogy üres volt az urna, amit eztán szabályszerűen ’légmentesen’ lezárták. Minden plombára pecsét került, majd arra a hat szszb tag aláírása.

Odakinn kezdett világosodni, a fák lombjai között pici sugárcsóvákat küldött szemünkbe a nap, egyre jobban kirajzolódott az ég háttere előtt az épülő lakópark daruinak sziluettje, közöttük egy keskeny, magas vasszerkezet. „Csak nehogy dzsámi épüljön a közelünkben!” – ragadta meg a mai nap üzenetének lényegét az elnök, stílszerűen így reagálva a látványra.

Jöttek a nem alvók, a nemzeti elkötelezettek. Egy nő derékig érő nemzeti színű sállal takarta kosztümjét, a remekbe szabott megkötésnek hála, a szárnyas angyalos címer éppen keble közepére esett. Jött a férfi, aki okmányait – átszellemült mosollyal – piros-fehér-zöld rekeszes bőrtárcából varázsolta elő. Nem kért borítékot, nem ment be a függöny mögé. A karton falú félfülkéhez lépve húzta be keresztjét a lap jobb alsó szélén lévő körbe (persze az csak merő véletlen, hogy az IGEN a lap bal-, a NEM pedig a lap jobb oldalára esett, így az elkötelezett jobboldaliak akár vakon is jelölhettek volna – szívük szerint), majd az írott oldalt felénk fordítva dobta be a szavazólapot. Lássa csak mindenki a helyes magyar választ. Nem ő volt az egyetlen, aki ilyen nyíltan szavazott. Ez volt a gyakorlat. Több tucatnyian viszont ragaszkodtak a borítékhoz. A galambszürke ballonkabátos galambősz nő, reszkető kézzel írva alá az ívet, azt kérdezgette, miként csináljon mindent jól, nehogy véletlenül érvénytelen legyen a szavazata.

Összesen heten voltunk – „mint a gonoszok” ugrott be, de a világért se mertem volna ezen (evvel) viccelődni. Későbbi poénomra is száraz kioktatás lett a válasz „Hivatalos testület vagyunk, mi nem hagyhatjuk el a termet!” Az igazgatási osztály (vállalkozási csoport) fiatal hivatalnoka ugyanis kora délelőtt, a sajtó képviselőinek nagyra duzzadt tömegét látva ráerősített a Fideszes szszb tag fegyelmezési kísérletére („csendesebben, mi itt dolgozunk!” „ha már szabályellenesen mobilt is használnak” tette hozzá suttogva). „Sokan jönnek még? Már magunk se férünk el a hivatali helyiségben!” – keménykedett a jegyzőkönyvvezető a 18 sajtóigazolvány szúrópróba szerű ellenőrzése után. Megjegyzésemre („majd kimegyünk a folyosóra, átengedjük a terepet a sajtónak, ha megjön a pártvezér!”) jött a száraz helyreutasítás: „innen mi ki nem lépünk, hivatalos testület lévén!”. Megnyugtattam, csak vicc akart lenni. „Tudom” – mondta, de válasza nem győzött meg. Később újra utalt az előírásokra, miszerint a teremben tilos mobilt használni. Nem nézett arra, akinek a figyelmeztetést szánta. „Csak működtetjük az agysejtjeinket, amíg nincs dolgunk a szavazókkal” vettem magamra, mert az szszb férfitagja az én kérdéseimre kereste interneten a választ. Azonosítani próbáltuk az ismeretlen hírességeket, akikről a kerületi közterek új nevet kaptak. A munkaeszköz gyanánt elénk tett utcanévjegyzéken az átkeresztelések időpontja széles skálán szóródott (1946-tól az utóbbi évekig). A legtöbb változás az 50-es években történt. Az átnevezés néha mulatságosan érthetetlen (Kard utcából Kardhegy) máskor nyilvánvalóan politikailag motivált volt. A helyre, alkalomra tekintettel, csak az ismeretlen személyek érdemeire kérdeztem rá, így Petzval és az ortoszkóp kötötte le a figyelmünket. Nem láttam, hogy szabályellenes eljárásunkat jegyzőkönyvezte volna. Ekkor nem írt, csak nagyokat ásított. A gyorsan telő órák alatt kiderült, nem önszántából jött. Az önkormányzati főnökök osztották be, nem először, ezúttal cserébe hétfőn szabadnapot kap, többi munkatársával együtt. A 2 hónapja belépett dolgozókat is kirendelték, hogy minden választási körzetbe jusson hivatalnok. Akinek az a reszortja, hogy a jog képviselőjeként a jogszerűség betartását felügyelje. Az elfogultság elrejtése, a pártatlanság látszatának fenntartása elvárás lehet, gondoltam, bár erre nem találtam utalást a „Kézikönyv a szavazatszámláló bizottságok részére az országos népszavazáshoz” című kiadványban. Mégis, nyilván hivatalból semlegesek lesznek, ám az idő haladtával ebben azért elkezdtem kételkedni…

Irányultságuk csak később rítt le róluk, az egyre „satnyább” (egyikük szóhasználatával hervasztóbb) megjelenési arányt hallva a hírekből. Magam is tájékozódtam, férjemtől szerezve be az adatokat. A jegyzőkönyvvezető elvileg rendre utasíthatott volna, de nem szólt rám a késő délelőttől folyamatossá váló esemesezésem miatt. Megírtam, idebenn mi történt, és megtudtam, milyen összesítéseket írtak a portálok:

Vona nálunk szavazott. Tele volt a terem kamerával. Sorban jönnek a mélymagyarok, e pillanatban 10% a részvétel” (10:39)

Már 21 százalékon vagyunk.” (11:43) Országosan 16,37%.” – „Az sok, nem?” Ha 1 órára meglesz a 27-28%, akkor sok.” – „Azt mondják az itt korábban már többször is szavazatot számlálók, hogy ez a körzet hagyományosan extra aktív. 1033 emberből már eljöttek 300-an.” (13:23) – „Az sok!”

Három társam elment szavazni más körzetbe. Keserű megjegyzéssel tértek vissza. Bár a templom Gazdagréten tele volt, mondták, mégis kevesen jöttek el ide.” Ilyen nyíltan bevallották, hogy mire szavaztak?” – „Nyíltan? Ez még semmi. Egy 8 tagú cigány család így lépett be ’jöttünk nemmel szavazni’, de nem a mi körzetünkbe tartoztak, így nem rontják vagy javítják tovább, ki hogyan veszi, az itteni arányokat.” – „Jött friss adat: 23,56%”(13:45) – „Ez milyen?” – „Reményt keltő!” (13:45) – „Társaim maguk alatt vannak az országos 23% miatt. Mint szóló ellenzékinek, hamarosan ki kell mennem a mozgó urnával.” (15:24)

De addig is, jöttek továbbra is az idősek, az egészen öregek – nem csak azt illusztrálva, hogy ágyuk korán kiveti őket magából, de azt is, hiúságból se szemüveget, se nagyothalló készüléket nem szívesen viselnek. A boríték ajánlgatásakor 2-3-szor visszakérdeztek: „mit mondott?”, majd sokan utat tévesztettek, s zavartan keringtek a két függönyözött fülke körül, keresve a bejáratot. Az útbaigazítást viszont nem hallották (lásd, „mit mondott?”).

Jött egy egészen agg mozgás- és beszédképtelen is. Pontosabban hozták. Kín keservek árán! Az iskola portaszolgálatán segítő markos fiatalembernek 40 percébe telt, míg átvonszolta a néma testet a járdaszegélynél parkoló autótól (csodával határosan abszolválták a bejárat 4-5 lépcsőjét) a portásfülkéig. Ott lerakta egy székre. A feleség, mit volt mit tennie, igen csalódottan, egyedül jött fel az emeletre szavazni. Mozgóurnát kért. Mivel akkor még nem múlt el 3 óra, megtehette. Épp elkészült a kérvénye, mikor a jegyzőkönyvvezető megtalálta listáján, hogy erre a névre, címre, már megrendelték a „szolgáltatást”. „Ja, persze,biztosra akartunk menni, hátha nem érünk ide, vagy nem ér ki az urna. Férjem mindenképpen akart szavazni!”(Vagy inkább a feleség akarta mindenképpen, legyen csak meg az a plusz egy helyes szavazat is! Másik család is kétszer adta le a címét, ők is biztosra akartak menni: az önkormányzat futára újként szállította ki ide címüket, holott rajta voltak az eredeti listán.)

Ekkor a nap legizgalmasabb, egyben legfeszültebb pillanatai következtek. A bácsi jogosult az urnázásra, de itt van. Küldjék haza, s várjon ott? „Azt nem lehet, tiltakozott a feleség, nem érünk haza. Annyira kifáradt, estig kell pihennie, hogy visszalépegessen a kocsihoz”. Hozza fel valaki ölben, hangzott a javaslat, de nem akadt vállalkozó. Az szszb férfi tagjának ekkor mentőötlete támadt: „Levisszük hozzá az urnát”. A jegyző végre valódi döntéshelyzetbe került: „Az nem történhet meg! Az urna nem léphet ki a teremből.” „Máskor is kivittük nem akadálymentesített helyen. Ketten levittük a portára a névjegyzéket, a lepecsételt szavazólapot is, a többiekkel felügyeltük, az illető mozgássérült tölti-e ki, dobja-e be.” „Szerencséjük, hogy senki nem látta, mert különben az urnába addig bedobott összes szavazat hivatalból érvénytelen lett volna.”

A jogi vita közben az idő haladt. Elmúlt 3 óra, s a mozgóurna ’elhagyhatta’ a termet. Megindultunk a szavazatbegyűjtő körútra. Első jelöltünk, ez az elegáns öltönybe öltöztetett, gondosan fésült idős bácsi-báb lett, aki a felfordulást okozta megjelenésével. Ő most kifejezéstelen arccal a lépcső korlátjának dőlt a széken ülve. Nem mondhatom, hogy felsőtestével botján támaszkodott, annál inaktívabb volt, inkább úgy láttam, a korláttal és a botjával lett megtámasztva. Kitámasztva. Nem reagált, hogy neki most itt szavaznia kell(ene). „Majd én segítek” – vette át a cédulát felesége. Aláírta az ívet, bejelölte a szavazólapot, bedobta. Élt tehát férje szavazati jogával. Korábban a másik házaspárnál csaknem hasonlóan zajlott az ügymenet. Csak ott a férj önállósítani próbálta magát. Megtalálta szemüvegét, bement a fülkébe. Felesége utána. Hangos purparlé következett ott benn, amit mi kinn jól hallottunk: „Hagyjál békén! Megcsinálom egyedül.” „Nem tudod, melyik helyre kell behúzni.” „De tudom, menj ki, bízd rám!” „Dehogy megyek, add ide!” A nő végül kis idő múlva elsőként jött ki, mindkét lap nála, mindkettőt ő dobta be. E csatában (fülkebeli közelharcban) is) ő diadalmaskodott.

Nem sérül ilyenkor a szavazás titkossága?” – próbálkoztam a helyzetre utaló kérdést föltenni a jegyzőkönyvvezetőnek. „Nem minősül beavatkozásnak, meg a titkosság megsértésének, ha házastárs segít. Abba se szól bele senki, ha otthon a feleség dönt a férj helyett. Bárki, főleg családtag segíthet annak, akinek erre szüksége van.”De itt éppen a választópolgár tiltakozott a ráerőltetett segítség ellen!”Ezt mi nem láttuk”. „De hallottuk.” „Nem kellett volna annyira figyelnünk arra, hogy a függöny mögött éppen mit zajlik!”

Nem a függöny mögött zajlott viszont az egyik mozgóurnás helyszínen egy hasonló jelenet. A nagyon nehezen mozgó, csaknem bénán araszoló asszony volt az aktív fél. Ő nyitott ajtót. A kanapén ülő férj csak nézett maga elé járókerete fölött. Jelezte, adjuk a 2 szavazólapot a feleségének, ő az aláírás jogát is átengedte neki. „Nem fogunk írásszakértőt hívni, a lényeg, hogy legyen ott valami kriksz-kraksz. A szavazólapot is mindkettőt kitölti?” – volt készséges és megértő vele a fideszes kolléga. A járóképtelen nő vállalta a családi feladatot, mondván, „az írás még megy!” „Aztán jól töltötted ki? Tudod, hogy a NEM-et kell bejelölni?” – a férj tárgyszerű kérdésére nagy felcsattanás volt a válasz „Mozdulj meg, gyere ide, ellenőrizd!” „Persze, drágám, megbízom benned, hiszen megbeszéltük. De nagyon fontos dologról van szó!„Tessék, tessék, itt van, emelkedj föl, és nézd meg!” – ám a cédula végül nem került a férfi szeme elé. A NEM-re ikszelt két lap, hosszas tunkolás nyomán, jól hallhatóan huppant az urna fenekén.

A következő helyszínen a szintén nehezen mozgó nőnek az urna szája okozott gondot. Eléggé zárt-e, nincs-e visszaút. „Kérek borítékot. Le is ragasztom. Hallottunk már olyan gyalázatot, hogy Ausztriában a ragasztó minősége miatt nem lett érvényes a szavazás. Nehogy velünk is megtörténjen!” – majd bal alkarjával takarva előlünk szavazócéduláját, behúzta az X-et. Azt nem tudta takarni, hogy a lap jobb alsó sarkán dolgozott. A diabéteszes lába miatt az amputáció szélére került nő meg se próbálta takarni céduláját. Nem győzött hálálkodni a fáradozásunkért. Akárcsak a harmonikusan szép arcú egykori tanárnő, aki örömmel beszélt kertje növényeiről, elmondta hány ismerősét lepi meg mikulásvirágaival, bár nehezen végez botra támaszkodva kerti munkát, de evvel is pénzt spórol. Fiatalon meghalt lánya két gyerekét neveli. Az egyik külföldön tanul, mert ott ingyenes az egyetem, a másikat még sokáig kell támogatnia. „Bevallom, nekem sokkal jobb volt régen. Férjem egyetemen tanított, kettőnk fizetéséből fölneveltünk két gyereket, megépítettük ezt a nagy házat. Megvolt mindenünk. Ma két tanárnak semmire sem futná. Megértemazt, ha elmennek innen a fiatalok.” Készítette szemüvegét, hosszas előkészület után letelepedett a konyhaasztalhoz, majd nyíltan behúzta az X-et. A NEM-re! Most igazán csalódott lettem. Nem értettem, miért nincs harmónia szavai, a szavaiból kisejlő negatív tapasztalatai és a jelölése között! Kedves mosolyára is emlékezve, ő jutott eszembe másnap, amikor egy napilapban közölt kifakadás a következőképpen kezdődött: „nem azért szavaztam nem-mel, mert fideszes vagyok!” És így folytatódott: „Utálom őket! Ellopnak mindent! Az országnak egyre rosszabbul megy! Szüleim a Kádár-rendszerben felneveltek, kitaníttattak 4 gyereket, mindünknek szép lakodalmat rendeztek, beszálltak a házépítésünkbe, pedig csak sima tsz-tagok voltak. Ma egy szülő meg tudja ezt tenni? Nem! De ettől még a Fidesznek igaza van, hogy ide ne jöjjön migráns!

Hogy a kormánynak mennyire igaza van, azt nem mondta utolsó mozgó urnás szavazónk. Csak azt fröcsögte, gerinc-törött nyomorulthoz nem illő káromkodással, hogy mit kíván azoknak „a mocsok honfitársainknak, akiknek van pofájuk nem elmenni szavazni, hogy 30% körüli legyen a részvétel. Jöjjenek be hozzájuk, másszák meg őket a feketék! Gyalázat, ami ebben az ocsmány országban folyik!” – részben a dühtől, részben a fájdalomtól sziszegett. Gyötrelmei közepette eszébe se jutott eltakarni szavazócéduláját. Nyíltan vállalta a mozdulatot, mélyen a szemünkbe nézve – akárcsak a német hadsereg egyenruháját viselő őse a falon lógó megsötétedett festményről.

Nyolc helyszínen voltunk. Távollétünkben is alig jöttek fiatalok, pedig nagyon vártuk őket. Az állampolgári jogával első ízben élni kívánók számára külön ajándék készült valami (fidesz közeli?) kisiparos vállalkozásában. Magam is erősen koncentráltam, hogy találjak 1996-98 között született szavazót. Tucatnyi hűtő-mágnes várta őket, evvel akart emléket bízni rájuk az önkormányzat. De csak kettő fogyott. Oly ronda volt a grafikája, hogy urnazárás után se jutott eszembe kérni egyet emlékbe. A nemzeti színű tollal még délelőtt próbálkoztam, de a jegyzőkönyvvezető ellenállt: „leltári tárgyak, pontosan el kell velük számolni!” „A következő szavazásnál is ezt fogják használni? Nem szárad be addig?” „Minden alkalommal újat terveztetnek, kiírják a közbeszerzést, valaki megnyeri, fölveszi érte a pénzt” – bújt elő belőle az őszinte. Ekkor eldöntöttem, mégis elteszek egyet emlékbe. Más is így gondolkodhatott, mert az este 9 órai leszerelésnél a begyűjtött tollak száma nem egyezett az indulási készlettel.

Fiatal párok, kisgyerekes anyukák, baráti társaságok késő délután, többen 6 óra tájban jöttek. Mintegy igazolták a cicáját délben meglátogató tanárnőt, aki pontos menetrendet jósolt nekem. „A fiatalok csak későn esnek be, az esti programjuk előtt. Nagyon szomorú, hogy csak az idősekben él az ország jövője iránti felelősség. Máskor is ezt figyeltük meg, de ez most különösen igaz. Pedig a fiatalok sorsáról van szó. Hosszú időre az ő jövőjüket szabja meg az eredmény, ha nem jönnek, vagy ha nem jól szavaznak” (e ponton nagyon egyetértően bólogatott a Fidesz pártdelegáltja, és a tanárnő folytatta: „A nagy menet 11 után lesz, a miséről jövet.”

Ám nem jöttek tömegek a miséről. Arról szólt társaim déli panaszáradata, hogy tele volt a templom, mégis alacsony a részvétel.

Urnazárás közeledtével társaim kezdtek egyre egyértelműbben fogalmazni. Szó volt agymosottakról, akik beszopták az ellenzék durva propagandáját az otthonmaradásról. A primitív népségről, akik nem értik meg, mire megy ki az egész, az ország ellen. A felelőtlen fiatalokról, akik nem gondolnak a magyarság sorsával, de nem törődnek saját jövőjükkel sem. A szavazatok összeszámlálásakor, ahogy a kazalnyi NEM (386) és az árválkodó IGEN-ek (4) mellett egyre szaporodott az érvénytelenek száma is (70) leröpült egyiküknél a belé épített pöcegödör fedele: „ezeket a papírokat mind DNS vizsgálatnak vetném alá, és megkeresném azokat, akik két x-et húztak! Rajzolgattak, üzeneteket is firkáltak ezek a kétfarkúak! Hogy most egyesével indokoljuk a hátoldalon, miért nem tekintjük érvényesnek, s mindnyájan írjuk is alá! Megkeresném őket, elbeszélgetnék velük, miért tették ezt velünk…”

Elkeseredésüket még inkább megértettem másnap, az ujbuda.hu október 3.-án kelt bejegyzésére bukkanva. „Zarándokhellyé válhat a gazdagréti katolikus templom, melynek alapkövét 26 éve rakták le. Erdő Péter bíboros szentelte fel……….amire mostanáig kellett várni. Az ország minden részéből és a határon túlról is érkeztek hívők az eseményre… A szentmisét Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspök és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számos papja koncelebrálta; a szertartáson tiszteletét tette Simicskó István honvédelmi miniszter, Újbuda országgyűlési képviselője, Hegyi László egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, Latorcai Csaba kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkár, Bagdy Gábor főpolgármester-helyettes, Hoffmann Tamás polgármester, valamint Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere is.”

Bár a hívek 2002 óta járhatnak ebbe a templomba, felszentelését, lám éppen október 1-jére időzítették. A misén elhangzottakról nem számol be a portál, de a szentbeszéd üzenete, úgy látszik vasárnap már nem hatott. Pedig sokan voltak, a 600 férőhelyes templomba nem fért be mindenki: „Az ország minden részéből és a határon túlról is érkeztek hívők az eseményre, közülük sokan a plébániakertben felállított kivetítőn követték az eseményeket.” A templom és mozaikja „nem csak Gazdagrét, hanem egész Budapest hírnevét öregbíti, a zarándokturizmus egyik célpontjává emelheti a különösen szép környezetbe épített templomot. A BKK járatokról ezentúl a Szent Angyalok templom megállónál szállhatnak le az ide érkezők.”

Tán az volt a baj, hogy a szavazóhelyiségnél nem állt meg a busz. Csak a teremben az idő.