Utazás a Holdra

Közzétette:

Lana meséje

Nagyanyám mesélt esténként egy fura országról. Szomorú mese volt, de tanulságos. Amire emlékszem belőle, azt most közreadom.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csudaszép ország. Volt ott minden, hegyek, völgyek, csillogó tavak, mesés kis zuhogók, pipacsos rétek, szép leányok, daliás férfiak, de valami mégis hiányzott. A jókedv. Minden országlakó olyan lehorgasztott orral járt, végtelen nagy szomorúság volt mindenkin.
Az okát is tudták, csak nem merték kibeszélni. Nevetni akkor sem látta ezeket az embereket senki, ha új kis jövevény érkezett a kerítések közé. Mert jaj, elfeledtem, ez az ország, szépen körbe volt kerítve, csillogó, villogó fémkerítéssel. Így döntött a király. Meg kell őrizni a nemzet érintetlenségét, nem jó a keveredés más népekkel.
A király megtiltotta azt is, hogy az emberek utazzanak, s világot lássanak, mert az bezony csak megrontja tiszta, ártatlan lelküket. Ő bezzeg repkedett, szerte a világban, mintha madár lenne. Fényességes arany trónjának másolatát még a repülőgépére is feltetette. Újabban a páncélingét is vastag aranypólóra cserélte, amit az udvari tudósok ötvöztek a legújabb divat szerint egy kis kevlárral.
A szupermen király egyébként mániás volt, egyik mániája az volt, hogy minden nap más kastélyban, várban akarta lehajtani álomra a fejét. Ezért meg is tett mindent, a vásárlást kedvenc kazánfűtőjére és vejére bízta. A cehhet a kincstár állta természetesen.
A nép nagyon örült a király gazdagságának, a filmszínházakban időnként le is vetítették, lássa meg mindenki, milyen sokra vitte az ország. Vagyis a király. Ami ugye egy és sérthetetlen. Bocsánat, oszthatatlan.
Na szóval repkedett a király, hol ide, hol oda, csak látni akarta, mi lett a világból nélküle. Időnként megállt, kiszállt, hajóra fel, napokra eltűnt, mint kiderült, ilyenkor tengeralattjárón utazott, mert az is volt már neki néhány. A sárga tengeralattjáróval akkor ment, ha egy egy távol-keleti ország titkos bankfiókjában ellenőrizni akarta a gyémánt készleteit. A feketét akkor használta, ha bálnavadászatra utazott, a barnát pedig akkor, amikor rénszarvasra mentek lövöldözni a legjobb barátjával.
S mit látott azon a fránya nyugaton? Csupa kiegyensúlyozott, jókedvű népet, de ő azt szűrte le ebből, itt az idő, hogy felvegye a harcot a céda, semmirekellő, demokratát játszó, liberalizmussal megfertőzött egyedekkel. Akik képesek mindenfajta nációt befogadni és még tanulni is tőlük.
Amint hazaért, ki is adta a parancsot, fegyverbe! barátaim. A jó népet beterelték az arénákba, ahol zászlókat lengetve üdvözölték a királyt és az újabb harci riadót.
No de a nép orra még mindig a földig ért, derékszögben hajolva jártak, fel sem mertek nézni a fényességes királyra és a pereputtyára, akik akkor már mind körülötte álltak, ugyancsak színaranyban.
A tömegből azonban váratlanul egy fej kiemelkedett és azt kiáltotta: vége a búnak, a lógó orrnak!
Ekkor a népek felemelték a fejüket és körbenéztek. Meglátták szakadt gúnyájukat, hallották korgó gyomrukat és észrevették a szomorú szemű, iskolázatlan gyerekeiket. Előttük pedig ott parádézott csillogó villogó aranyban, a selyemben, bársonyban pompázó elhízott, gonosz uralkodójuk és harácsoló családja. Ekkor döntöttek. Megfogták a király nyakát, s a pereputtyával együtt betuszkolták őket egy, a repülő mellett álló rakétába, amit éppen a Holdra akartak kilőni. És… megnyomták a gombot.
Na akkor itt fura módon vége is lett a mesének.
Lehet, egy új mesét kellene írni…