Négy ember barátsága

Közzétette:

Ferber Katalin

Köszönöm nem kérem,
az okos hozzászólásokat sem, a kevésbé okosakat sem, hazátlannak lenni sajátos megnyomorodás, nem látszik kívülről semmi, holott…..
Sokféle társadalomban és sokféle kisebbségként éltem, fehér emberként, nőként, idegenként, otthon talán a kirekesztésem fájóbb volt mint idegenben, negyedszázada már annak, hogy ez elől elfutottam, de gondolatban s talán a cselekedeteim egy részében mindig otthon maradtam, adni mindig jobb mint kapni, a dühödt, agresszív viselkedés már régesrég elmúlt, hála a sok évnek amit Japánban töltöttem, nem magam választottam hanem kivételesen megtörtént velem a berlini emigráció, emlékszem az első lelkes évekre, a számlálhatatlan próbálkozásomra, ismerkedni, barátkozni, akár egy félálláshoz jutni, megszoktam én már a nagyvárosi magányt, nem volt semmi új ebben, hozzá idomítottam magamat az elfogadhatatlan motyogó kórushoz, földalattin, föld felettin, az ázsiai arcok után csak kicsit volt meglepő az érzelmek elfojtása a berlini arcokon, az értelmetlen szuszogó düh, a sehova sem vezető hirtelen kirobbanó, nincs sem szövetségesem sem barátom ebben a lenyűgöző városban, nem, nem kérek feddő kioktatásokat, köszönöm nem vagyok kíváncsi a magyarázatok tárházára, sikerült megismernem és megtartanom csekély nyolc év alatt négy ember barátságát, nem rajtam múlt a többiek közönye, elpárolgása, gőgje, agressziója, a packázások a hivatalokban, ugyan mi ez a japán bürokráciához képest gondoltam sokáig, ja csak annyi a különbség, hogy udvariasan packázni más ám mint smirglisen, igen vannak jogaim, csak nem tudom melyik fiókban, nem köszönöm nem kérek tanácsokat, hogyan alkalmazkodjak, a mihez is? Hogyan élvezzem a működőképes magányt, a lakások bérléséhez szükséges magániratok átvételét és eltűnését, a hazudozást végtelenítve, a felhívjuk majd ezredszer elhangzó én is tudom te is hogy hazudsz, nem baj, a kiszolgáltatottságnál nincs jobb edzés, sokadszorra nem működik a szolgáltatások egy része, ez sem baj, fizetjük a szolgáltatást, ez a dolgunk, hisz mi más lenne, a hamis fenyegetéseket, hogy végre megszabaduljanak jogos panaszainktól, ez sem baj, a magány nagyobb baj, nincs nekem szükségem negyedszázados emigráció után tanácsokra, igen, köszönöm, jól vagyok, jól vagyunk, éveken át vertek át a magánorvosok, sok ezer eurónk bánja, nem baj, ez sem baj, meghúzzuk magunkat, bár ennyi év után sem tudunk kellő (de nem illendő) alázattal motyogni, mi nem vagyunk sem munkanélküliek (én az voltam, de beletörődtem) sem szociális segélyért kuncsorgók, mi csak információkat kértünk sokáig, akihez fordultunk, az felháborodott már a kérdésemen is, azt mondják, az “őshonos” (az milyen?) berliniek akkor válnak szívélyessé, ha igazi bajba kerül valaki állítólag az megnyugtató ha valakinek rosszabb mint nekik, akkor széles mosollyal tárt karokkal éreznek együtt, istenem, de jó is hazátlannak, bitangnak és magamnak valónak lenni!