Diktátorról lelkizni? – „Tetszettek volna fellázadni ellene”

Közzétette:

Serény Péter

Észbe kapván, hogy ma-holnap itt az újév, a feleségemen erőt vett a takarító-rendrakó háziasszonyi buzgalom. És egyszer csak: „Nem ezt kerested annyit?” felkiáltással diadalmasan felmutatta a hajdan volt Európa Modern Könyvtárban megjelent, zsebbe simuló kis kötetet, az 1950-es évek végének szenzációjával: Názim Hikmet: Volt-e hát Ivan Ivanovics?.

Ez itt megkésett adalék az Újnépszabadság blogban is megjelent ismertetőmhöz Názim Hikmet 1957 májusában, első nyilvános moszkvai színházi előadása végén szovjet miniszteri telefonnal letiltott „Élt-e hát Ivan Ivanovics?” c. szatírájáról. (Újnépszabadság, 2018. április 12.) Dióhéj-emlékeztető: a darab két hónappal, a maga módján világmozgalmat megrengető, és leleplezéseivel némileg a Kreml árnyékán túli világot is lázba hozó, Sztálin-mítoszt ledöntő, pártkongresszusi Hruscsov-beszéd (1956 február) után – és szellemét követve jelent meg, az Olvadás néven ismertté vált korszakot támogató Novij Mir c. irodalmi folyóiratban (1956. április, Názim Hikmet szatíráját itthon nem játszották korabeli színpadon. Egyetlen helyen volt, hangjátékként, bemutatója: a Rádiószínházban. Ennek igen nagy sikere volt, a Népszava c. lap 1956.július 29-i számában napvilágot látott recenzió tanúsága szerint. A kritikus voltképpen ismertette a „személyi kultusz” néven leleplezett diktatúra kiépülésének és kiépítésének a szatírában szenvedéllyel ostorozott természetrajzát. Akkor, 1956 nyarának izgatott szellemi pezsgésű Magyarországában ez valami hihetetlen dolog volt. Direkt beszéd a diktatúráról. Bárha pszichologizálva, és a romantikus forradalmár reményeit tükröző befejezéssel. Hikmetnél a hatalmi bódulatából felébredő főhős, mintegy megigazul, és ismét a nép hű szolgája lesz, miként volt egykor. (Deus-ex-machina – mondja az irodalmár, „vörös farok”, vagyis afféle kötelező gyakorlat – vélte a korszak szakzsargonja.)

És most itt a kis kötet, a teljes szöveggel. A belső borító hátoldalán kideríthetően: 1958-ban (hírlapi előzetesekből ítélve, november táján) került a közönség elé. (Vagyis 56 magyar októbere, és az 57-es moszkvai letiltás után.) Nosza, nézzük csak: ki írta az előszót! Nincs előszó. No, de utószó csak van! Van, valóban, bár nagyon más, mint amire számítottam. A szerző: Simó Jenő, noha funkciója nincs feltüntetve, a nevéből tudható, hogy ő volt, 1958-tól pár évig az Európa Könyvkiadó igazgatója. Annál izgalmasabb, hogy abból a – gondolhatjuk – bizalmat élvező pozícióból mire hívja fel a Hikmet szövegéből épp felocsúdó olvasó figyelmét. Az már első ránézésre szembeötlő, hogy mellőzi a tiszteletköröket. A szatírát a Hruscsov-jelentés által a baloldalon általában, nemcsak a kommunisták körében, gerjesztett, kínzó önvizsgálat közegébe helyezi, megállapítván, hogy a török kommunista költő művének fontossága abban keresendő, hogy szemben az önmarcangolókkal, a hruscsovi megújulási vonal harcosai közé állva, vállalja a küzdelmet a mozgalom retrográdjaival. Vagyis a Hikmet-darab megjelenése politikailag a desztálinizálás kiemelkedő kulturális állomása. Ámde – teszi hozzá – esztétikailag nem éri el a művész által maga elé tűzött célt. Mégpedig épp a fentebb már említett Deus-ex-machina effektus, a főhős hirtelen, de külső társadalmi hatásoktól független, valóságra ébredése miatt. Ha most az 1957 májusi moszkvai betiltással vetem össze, ezt az 1956 októberét kerek két esztendővel követő, 1958 őszi magyar kiadáshoz fűzött utószót, mai olvasatában akár a diktatúra elleni mozgósítás hiányát is kihallhatom belőle. Ez annyira mellbevágó, váratlan, hogy szinte hihetetlen. Épp ezért idézem, szó szerint. (Nem néztem utána levéltárakban, sejtelmem sincs, hogy volt-e a szövegnek visszhangja „illetékes elvtársaknál”, és ha igen, milyen.) Simó Jenő, aki 1958-ban vette át az Európa Könyvkiadó vezetőjének tisztét, az év novemberében ezt írta a kiadója által a köz elé terjesztett Hikmet szatíra befejezéséről: „A hiúságában eltorzult Petrov – Ivan Ivanovics – ellenszenves figura. Pózolásai, öntelt üressége visszataszítóak. Bemutatása mégsem elég meggyőző; mint társadalmi jelenség, nem elég gyűlöletes. Hikmet szatírájában Petrov és Mefisztója, Ivan Ivanovics inkább karikatúraként jelennek meg, mintsem olyan alakokként, akiknek léte a szocialista társadalomban kártékony, akiknek előbb-utóbb el kell pusztulniuk, mert idegenek és kártékony férgek az őket körülvevő világban. {És most tessék nagyon figyelmesen olvasni:} Hikmet a szatíra végén tudatosan mond nemet erre a koncepcióra. Ő a hiúságnak, a beképzeltségnek az emberi énen belüli felülkerekedésétől óv. De, lehet-e meggyőző, ha nem mutatja meg az emberi közösséget megvető és megcsúfoló alakok pusztulását éppen a semmibe vett emberek által?”

Ez utóbbi mondat kiemelést érdemel .{Nem akartam „belepancsolni” az idézetbe, ezért külön ismétlem a mondatot, most már csupa nagybelűvel:} „DE LEHET-E MEGGYŐZŐ, HA NEM MUTATJA MEG AZ EMBERI KÖZÖSSÉGET MEGVETŐ ÉS MEGCSÚFOLÓ ALAKOK PUSZTULÁSÁT ÉPPEN A SEMMIBE VETT EMBEREK ÁLTAL?” S a következő bekezdésben Simó Jenő újabb hangsúllyal teszi egyértelművé, hogy a pszichologizáló költői vággyal szemben: tudatos ellenakció nélkül nincs megoldás. Ezt írja: „Az élet tanúsága szerint azonban az emberi hiúság, az öntömjénezés ilyen mély kábulatából nem lehet felébredni, csak felébresztetni. Éppen ez hiányzik Hikmet darabjából.” Hát, ez az: egyedül nem megy. Mi több, az utószó szerzője úgy látta, ez az alapállás, azaz a társadalmi fellépés helyett a pszichologizáló, írói reményt illusztráló ál-megoldás következtében „az író által nem szándékolt általánosítások lehetőségét nyújtja Petrov – Ivan Ivanovics figurája”.

Dehogy mondom én azt, hogy a kiadóigazgató utószószerző afféle „tetszett volna forradalomra buzdítót írni!”-t kér számon Názim Hikmet szatírájának olvastán. De azt bizony mondom, hogy (az idő, ne feledjük 1958!) igen határozottan óv attól, hogy bárki, a pszichologizáló befejezést magáévá téve, mintegy természeti törvényként, megadó belenyugvással fogadja el a diktatúra „személyi kultusz” formájában megjelenő valóságát, sőt arra még rájátsszon Ha nincs a kezemben a kötet, benne az utószóval, nem hiszem el, hogy 1958-ban akadt magyar hivatalos ember, aki efféle, rendszert kérdőjelekkel megspékelő véleményt (bárha, persze a Sztálin torzította verzióra alkalmazva) a hazai nyilvánosságban megjelentethetett (avagy megjelentetni óhajtott) volna. .