Magyarok a Marson

Közzétette:

Hargitai Miklós

1990-ben a Fideszre szavaztam. Ősszel, amikor összeült az első szabadon választott országgyűlés, délutánonként rohantam haza a főiskoláról, bekapcsoltam a parlamenti közvetítést a tévében (akkor még a két csatorna közül az egyik folyamatosan adta az üléseket), és büszkén néztem, ahogy az én képviselőim az én nevemben, az én érdekemben vitatkoznak az ülésteremben. Azt mondták – helyettem is -, hogy olyan országot akarnak, ahol a törvény nem csak a kólát védi; ahol nem a születés határozza meg a jövőt, és nem csak a gazdagok gyerekei járnak jó iskolába; ahol nem az kapja az állást, akit a párt alkalmasnak tart, és nem azt bocsátják el, aki szidja a rendszert, hanem azt, aki nem végzi el tisztességesen a munkáját; meg olyat, ahol a miniszterelnök gyerekének sem jár több, mint bármelyik másik gyereknek az országban.
Ma már mindegy, hogy eleve hazudtak, vagy azóta változtatták meg az elveiket: jó ideje az ellenkezőjén dolgoznak, én viszont még mindig olyan országot szeretnék, amilyet akkor ígértek nekem. Egyelőre ők állnak nyerésre, az ország pedig együtt torzult velük – ez szomorú, a döntést viszont (azt hiszem, nem csak az én számomra) leegyszerűsíti: vagy nekik kell menniük, vagy…
Csábítóan könnyűnek tűnik elmenni innen. A csillagok állása most kedvező: szinte egész Európában súlyos gond a munkaerőhiány, és mi magyarok egyelőre még az EU teljes jogú jogú polgárai vagyunk, azaz rendelkezünk a szabad mozgás, a szabad munkavállalás és a szabad letelepedés lehetőségével. (Orbán Viktor legjobb magyar tanítványa, Szijjártó Péter szerint a bevándorlás nem emberi jog, de ebben bizony téved: nekünk az, mert kivívtuk, és amíg a magyar EU-tagság fennáll, az is marad – nagyon sokan azért szavaztunk 2004-ben a belépésre, hogy ez az opció is ott legyen a választékban, arra az esetre, ha azok, akikben bíztunk, megint átvernének minket, mint annyiszor a magyar történelemben.) Ami pedig más országok vonzerejét illeti: léteznek szerencsésebb sorsú, okosabban választó, tisztességesebb politikai eliteket kitermelő tagállamok, ahol mindaz, ami nálunk 1990-ben a Fidesz által megfogalmazott vágyálom volt, annyira kézenfekvő és természetes, mint a nekünk levegővétel. Mindössze át kell autózni egy-két virtuális határon, és máris az ölünkbe hullik minden, amire Magyarországon lassan harminc éve – jelentős részben a Fidesz hibái, vagy inkább bűnei miatt – hiába várunk. Csak el kell menni, és máris lesz minden – használható tudást, élményt és önbizalmat adó iskola, megélhetést biztosító munkabér, szabadság a döntésekben, egyenlőség az esélyekben, társadalmi együttműködés a felülről szított gyanakvás és a gyűlölet helyett; ahogy nálunk is lehetett volna. Aztán már csupán az életünket kell újra magunk köré szőni: a barátságokat, az emberi kapcsolatok hálóját – ami idehaza akkor is a felszínen tart, ha különben már elvesznénk -, az elérhető közelségben (távolságban) lévő rokonokat, a szívességből korrepetáló ismerős tanárnénit, (talán él még, amikor majd a gyerekünk elakad a törtekkel végzett műveleteknél), a gimnáziumi osztálytársakat, a szülőket, a nagyszülőket, meg néhány sírt a temetőben – azt hiszem, mégsem olyan egyszerű. Népszerű gondolat, hogy amit valahol elrontottunk – vagy csak hagytuk elromlani –, azt máshol helyre tudjuk hozni. A világ legélesebb elméi agyalnak azon, hogyan lehetne a Holdat vagy a Marsot lakhatóvá tenni. A Holdat, ahol rákkeltő a lépések nyomán föllebbenő por, és a Marsot, ahol mínusz 60 fok az átlaghőmérséklet, és halálosan, megszokhatatlanul erős a sugárzás. Tényleg ilyen helyeken szeretnénk élni? Tényleg ez lenne az egyszerűbb út?
Magyarországról 600 ezren költöztek el az utóbbi években – nagyon sokan közülük azért, mert a Fidesz (a Fidesz képére formált, orbanizált, kíméletlenné tett és lebutított ország) összetörte az álmaikat vagy az életüket. 600 ezer magyar ember már elhitte, hogy könnyebb egy másik világban hazára találni (pontosabban: fölépíteni valami hazaszerűséget abból, amit a hazából a szívükben magukkal vittek), mint idehaza rendbe tenni azt, ami félrement. És minden idevágó felmérés szerint legalább másfél-kétmillió honfitársunk gondolkozik komolyan azon, hogy összecsomagol, és utánuk megy. Akik már elmentek, nem fognak hazajönni, ha Magyarország Fideszország marad – nem primer politikai okokból, hanem azért, mert aki élt már szabadon, megtapasztalva, hogy milyen egy működő állam, egy szolgáltató államigazgatás, egy emberközpontú rend, annak a magyar neofeudalizmus nem elfogadható többé. Akik pedig még csak töprengenek, azok előbb-utóbb fölülnek a repülőre, ha nem változik semmi. Ők együtt, akik elmennének, és akik már elmentek, de lélekben még idetartoznak, a családtagjaikkal együtt biztosan többen vannak, mint a Fidesz-törzsszavazók. A 2019-es év akár az ő évük is lehetne. Eldönthetnék ennek az országnak a jövőjét – nem véletlen, hogy a Fidesz, ha tehetné, mindannyiuktól elvenné a szavazás lehetőségét. Ha ők úgy kalkulálnak, hogy az anyaföld menthetetlen, akkor elmennek majd, bár sejtik: az életük hátralévő részében már sehol nem lesznek igazán otthon. De ha nem azért állnak föl, hogy végleg lemondjanak Magyarországról, hanem csak azért, hogy világos legyen: egyetlen centiméternyit sem adnak föl többet a szabadságukból; ha elhiszik, hogy az övék (is) ez az ország – és nem csak azoké, akik becsapták őket is, meg az országot is –, akkor még bármi lehet. Sokan ülnek ezekben a napokban repülőre közülük, és még többen vannak, akik egyelőre csak a repülőjegyeket, az álláshirdetéseket meg az egyetemi helyeket nézegetik az interneten. Jól teszik, hogy végiggondolnak minden lehetőséget; jó, hogy messzebbre látnak, hogy gondosabban mérlegelik az esélyeket, és hogy nem könnyű átverni őket. Biztosan számolnak vele, hogy ha maradnak – és ha minden így marad -, vélhetően egész életükben nem találkoznak egyetlen „migránssal” sem, ellenben nagy valószínűséggel nem lesz majd, aki a nyugdíjukat fizesse, nem lesz orvos, aki öregkorukra ellássa őket, és nem lesz ápoló, aki az utolsó hónapokban ágytálat cseréljen alattuk. Ismerik a világot: el tudják dönteni, hogy a bevándorlás, vagy inkább a kivándorlás és a mindent szétrohasztó korrupció az igazi veszély, ami a hazájukat fenyegeti, és azzal is tisztában vannak, hogy ha elmennek, alighanem migránsként is több megbecsülés jut nekik, mint itthon magyarként – de a szívük mindig fájni fog.
Magyarok a Marson; akik már elindultak, és akik most készülődnek – talán nem is sejtik, hogy tízmilló ember sorsa van a kezükben.