A Dunánál, BÚÉK helyett

Kemény Zoltán
Sétáltam, Szentendrétől Leányfaluig és vissza a Duna partján. Elhatároztam, hogy minden szembejövőnek kívánok egy jó napot. Kívántam. Mosolyogtam és a szemébe néztem mindenkinek. És akivel csak találkoztam, annak járt egy ‘Jó napot!’. Többen elfordították a fejüket, volt aki a telefonjával babrált tovább, volt közöttük olyan is aki merev tekintettel előre nézett és folytatta útját. Akadt aki rám nézett, csodálkozott és ment tovább. De, azért egy páran visszamosolyogtak és hasonló jókat kívántak nekem is. Száz közül talán tízen. Elgondolkodtató.
Lassan elkezdődik a következő esztendő. Nem új, nem boldog, nem békés, nem. Csak a következő. A hétfőből kedd lesz. Ha valamit őszintén kívánok erre a következőre, akkor azt szeretném, hogy jövő ilyenkor sokkal többen tudjanak visszamosolyogni és visszaköszönni, ha találkozunk a Duna-parton.

Kép: Eduardo Balogh

Három hiba

Johannes Wagner
Képzeljétek el, van egy ország, amelyben éppen tüntetések zajlanak, és akkor a VEZÉR egy (azaz egy) hét alatt a következő három (azaz három) gikszert engedi meg magának: 1) várba költözés, 2) elvitetni a Nagy Imre szobrot, 3) elmenni – méghozzá csapatszállító géppel – a teljesen vállalhatatlan szélsőjobbos brazil elnök beiktatására. …. És akkor még nem is mondtam, hogy a szeretet ünnepe körül maga és családtagjai megpendítették, hogy bizony, ha inogna a szék, még az erőszak is szóba jöhet.
Közben nincs az országban kormány

Klezmer

Iván Gizella

Január elseje, akkor nekem klezmer és Fegya. Vagyis a Budapest Klezmer Band. Nem is tudom pontosan, de már több mint tíz éve, hogy a Fegyáékkal kezdjük az új évet. Szóval ez már nálunk hagyomány. S minden évben van valami, amivel képesek meglepni. Mert az természetes, hogy mindig ugyanolyan természetességgel, élvezettel és óriási tudással szólaltatják meg a hangszereiket, s az is, hogy a több mint kétezer ember nem akarja őket leengedni a színpadról. A meglepetés, hogy minden évben más és más színészt, énekest, hívnak vendégelőadónak.
Az idén Fesztbaum Béla és Jordán Adél voltak a fellépők. Azért nem mondom, hogy sztárvendégek, mert ez a szó a celebek miatt már nagyon elcsépelt. S ez a két színész, noha ma valóban sztárnak számít, én inkább rájuk a művész jelzőt használnám, mert művészek ők, ki az, aki ezt kétségbe vonná?

Ellenforradalom

Hargitai Miklós

Miért megbocsáthatatlan a kommunista múlt a mások – az ország – szabadságáért az életét adó Nagy Imrének, és miért megbocsátható (sőt, elhanyagolható és elfelejthető) a saját megtérését csak szavakkal „igazoló”, az ideológiai fordulatért hátrányok helyett kizárólag személyes, egzisztenciális előnyökben részesülő Orbán Viktor, Rogán Antal, Matolcsy György stb. esetében? 
Miért tiszteljük vajon Szent Pált, az aradi vértanúkat vagy Apor Vilmost, és miért kellene ezután kevésbé tisztelnünk Nagy Imrét? Olyan korban, olyan kultúrában élünk-e még, ahol a közjóért adott élet-áldozat többet nyom a latban minden esetleges korábbi gyarlóságnál? Vagy nem azt mondta Jézus, hogy „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, aki életét adja barátaiért”?

Egy kép

Miakich Gábor

NAGY IMRE unokája: “Az én nagyapám, aki kétszer is Magyarország miniszterelnöke volt (és akit nem átall a jobboldal tele pofával szidni, mint „legrosszabb fajta kommunistát”) a fizetéséből bérelt lakásban lakott… A fizetéséből vett abba bútort, képet, szőnyeget… Mikor halálra ítélték, teljes vagyonelkobzás is sújtotta – csakhogy a bútorán, lemezein, könyvein, ruháin kívül nem volt semmiféle ingatlana, palotái, yachtjai, bankszámlái, külföldi ingatlanai, földjei, birtoka. Annyija volt, mint mikor munkába állt… soha semmije. Úgy hogy kérdem én – KI ITT A LEGROSSZABB FAJTA?”

A svábokról

Hirschler Richard
Szobra eltávolítása ismét felelevenítette a vitát Nagy Imre politikusi pályájának megítéléséről. Egyre több mocskot vágnak a fejéhez. Felróják neki, hogy levezényelte 185 ezer hazai német kitelepítését 1945-48 között. Tény, hogy 1945 november és 1946 márciusa között ő töltötte be a belügyminiszteri posztot, így a kitelepítési rendeletet ő terjesztette a kormány elé, fogadtatta el (a koalíciós kormányból kilencen megszavazták, ketten szavaztak ellene, öten tartózkodtak,azaz a kisgazda miniszterek többsége) és ő is írta alá a januárban megjelent dokumentumot., De lássuk milyen hangot ütött meg némely akkori nem-kommunista személyiség ebben a témában: 

Veszteségeink

Sajnos ez az év sem tudott már átfordulni egy újabb fájó veszteség nélkül!

Elhunyt Várkonyi Tibor újságíró, kiváló külpolitikai újságíró, francai szakértő. Életének 95. évében, újév előtt néhány órával érte a halál. A Magyar Távirati Irodában kezdett, aztán a Magyar Nemzetnél, a Magyar Hírlapnál, és végül – már nyugdíjas évei alatt – a Népszavánál. Biztos kézzel szerkesztett, nagy gonddal, ugyanakkor érdekesen és lényegre törően írt. A szerkesztőségbe az utóbbi években már nem nagyon járt be, de még pár hónapja is küldött cikkeket, mígnem elhatalmasodott rajta az időskori betegség.

Ámosz Oz, a mai izraeli irodalomat a világ számára megtestesítő író elment. Számos magyar fordítású könyve (egy részük autentikusan héber nyelvről) és egy emlékezetes látogatása révén a magyar irodalmi köztudat részese is. A Múlt és Jövő folyóirat is részt vett ebben a recepcióban. A szerkesztő most fájdalmas nosztalgiával emlékszik az íróval Arad városában eltöltött napra, amikor ezt az interjút készítette vele. Ámosz Ozzal egy nagy izraeli írói nemzedék is megkezdte a stafétabot átadását. A nagy író műveinek sugárzó áramkörében igyekszünk őt is, az újakat is a magyar olvasók számára közelhozni. Emlékét és a békés Közel-Kelet eljövetele vizióját  megőrizzük.

Elhunyt Lendvai Vera

Szombatra virradóra 92 éves korában elhunyt Lendvai Vera újságíró, aki negyven évig volt a Népszava munkatársa – közölte a család az MTI-vel.Lendvai Vera pályafutását a Szabad Nép szerkesztőségében kezdte, ahonnan a Népszavához vezetett az útja. Negyven évig dolgozott a lapnál, a hír-, majd a mezőgazdasági rovatot vezette. Nyugdíjba vonulása után a Képes Újságnál dolgozott tíz éven át. Két riportkötete jelent meg.

Meghalt Kun Erzsébet
71 éves korában elhunyt Kun Erzsébet újságíró. Egész felnőtt életében a Népszabadságnál dolgozott. Olyan újságíró volt, aki hivatását mindig is a legnagyobb szakmai és emberi alázattal végezte. Nem is szakmaként vagy hivatásként élte meg az újságírást, hanem életformaként – azzal kelt, azzal feküdt, az töltötte ki mindennapjait. A szerkesztőség volt az a hely, ahol jól érezte magát, ahol kiteljesedhetett,