Tokio, Koganei városrész

Ferber Katalin
Jelentése, csöppnyi föld, mely pénzt fial. Bár rövid ideig másutt is laktam, de mindig visszatértem ide. Kollégáim némelyike elismerően bólogatott, ha megtudta, hol lakom, hiszen e városrészben sok a zöld, mondták mosolyogva. Viszonylag közel, azaz másfél kilométerre az állomástól találtuk meg a fából épült, kissé korhadt, de családi házat, ahol egy évtizedig laktunk. Az utcánknak neve sem volt, ahogy a többinek sem, csak számozott házsorok.
Épp a sarkon állt a házunk, velünk szemben egy buddhista szentély, ugyan a kertje szokatlanul kicsi volt, mégis sokan betértek oda. Csak üldögélni, egy picit megnyugodni, aztán továbbmenni dolgozni. 

Hiányállam Európa (majdnem) közepén

Ferber Katalin
Néhány napja Rónai Egon a Húzós című műsorában Forgács Józseffel, egy 1969 óta Ausztráliában élő szociálpszichológussal beszélgetett. Felesleges összefoglalni, mennyi mindent mondott Forgács a hazai viszonyokról, a politikai életről, a társadalom jelenlegi állapotáról, mert akinek kedve és ideje van úgyis megnézi ezt a manapság már igen ritka magas színvonalú beszélgetést.
Hallgattam és néztem derűs arcát, nyugodt és kiegyensúlyozott válaszait, metszően okos meglátásait. 
Látszólag nem mondott semmi olyat, amit mi ne tudnánk, ne tudtunk volna eddig. Valójában azonban csak újat mondott. Ő ugyanis, bár rendszeresen hazajár, kellő távolságból látja a hazai állapotokat, azok változásait, vagy éppen zárványosodását.

Boldogulás emigrációban

Ferber Katalin
Negyedszázada emigráltam. Igen, akkor, amikor már “euforikus” örömmel mehettünk szabadon nyugatra. No persze nem a magyar állam segedelmével. Csak úgy, “szabad” elhatározásból. 1993 március 15-én mentem el, s a dátumot készakarva választottam. Ezt a napot (akkor) még nem sikerült eltorzítani, s én úgy mentem el, hogy tudtam, magyar állampolgárként nem Magyarországon fogok többé élni. Egyetlen barátom kísért ki a repülőtérre, de ő sem tudta, hogy nem akarok többé valamire várni, ami majd jobb elviselhetőbb lesz, hiszen évtizedek óta mindig vártam, “sorok között olvasva” vagy épp spekulálva.

Ez nem Márai kora

Ferber Katalin
Negyedszázada döbbentem rá, hogy aki nincs otthon (Magyarországon), az nincs. Lassan két és fél évtizede fújtatva és görcsösen igyekszem hogy magamban és az általam nagyra becsült szeretett barátaimban fenntartsam létezésem tényét. Fáradok.
Amit tehettem eddig, az egyre inkább önmagam “hirdetése”, szánalmas módszerekkel: s ez az írás most azért születik meg, mert tudatni szeretném néhány magyarul tudó és érdeklődő emberrel, hogyan is néz ki tízezer, később mindössze ezer kilométerről mindaz, amit felnőtté cseperedésem óta a legfontosabbnak tartok. Ez pedig a szellemi függetlenséghez, az autonómiához, az igazmondáshoz való ragaszkodás.

A “győztesek” kiválasztása

Ferber Katalin
E tanulmányban megpróbálom a legfontosabb szempontok szerint értékelni a magyarországi “fejlesztési” koncepciót, elsősorban pénzügyi szempontból. Az olvasói szokásokra tekintettel az alábbi összefoglaló alig vagy egyáltalán nem tartalmaz statisztikai adatokat, s így joggal feltételezhető, hogy mindaz, amit leírok, felszínes spekuláció.
A szomorú tények azonban mindennek ellentmondanak, mert az utóbbi két évben többen is részletesen elemezték (meggyőző adatokkal) hogy több mint egy évtizede a hazai gazdaságfejlesztés koncepciója koncepció nélkül zajlik.

Béke

A rengeteget tudó és tapasztalt idős ember egyszer csak megszólal s elkezd mesélni azokról az évekről amikor katona volt sok millió honfitársával együtt. “Értékem egy postai bélyeg árával volt azonos” mondja mosolyogva, így is hívtak bennünket, akkoriban behívott férfiakat, a feletteseink. (Japánul isszen gorin)
Ennyibe került ugyanis a behívóra ragasztott bélyeg akkoriban.